A Csodaember
Faragó Laura írása a Láttam a Holdat előttem című műsorról
A CSODAEMBER
Népmese a Nemzeti Színházban? Egyetlen mesemondótól? Egy teljes estén át?
Bizony, igen!
Hisz az első parancsolata a mesealkotásnak: lekötni a hallgatók figyelmét! Mert a művészet legnagyobb ellensége az unalom.
A második parancsolat – nem fogom felsorolni a többi nyolcat! –, hogy a mese, mindenkihez szóljon! Gyermekhez és felnőtthöz egyaránt. Igazi jó mesét éppen ezért csak közösség alkothat, hiszen a történet szájhagyomány útján apáról fiúra öröklődik, s így csiszolódik érdekessé, mindenkihez-szólóvá.
A népmese „kerek” mint egy alma; a lényegtelen részek letöredeznek róla, s csak az marad meg az emlékezetben, amelyhez közünk van. Amely bennünket, magunkat is megérint.
Berecz András mesemondó – talán jobb is, ha nem tudja, mire vállalkozott! – Láttam a holdat előttem… című estjét 2015 december ötödikén hallgathatta a nagyérdemű a Nemzetiben.
Védőháló nélkül – mint egy akrobata – egy szál hangon végiglavírozni a keskeny úton, végigvezetni a közönséget az előadó belső vízióin, díszletek, jelmezek nélkül; a mikrokozmoszt úgy bemutatni, hogy egyben a makrokozmosz végtelenségét is megcsodáljuk, ahhoz Berecz András szükségeltetik.
Aki így láttat, annak a természettel nagyon szoros kapcsolatban kell lennie; a hegyekkel, az erdő hangjaival, a kövekkel, a végtelen mezőkkel; az állatvilággal… s a mindezeket pásztoroló emberrel!
A szavak akusztikáját – mintegy fonográf-tölcsér – olyannyira felerősítette, hogy mi is hallottuk amint zengnek a kősziklák, süvöltenek az erdők, körülfognak a szirén-hangú szelek; szinte láttuk a holdat a hideg tisztáson, és leomlottak „Jerikó falai” az ember körül! És leomlottak a testvér és testvér közötti falak is, amelyek elválasztanak bennünket egymástól – mert megtisztultunk mindannyian meséi által.
Weöres Sándor írta egyik versében: „Alattam a Föld, fölöttem az Ég, bennem a létra!”
A létrát nyugodtan behelyettesíthetjük a népmesék égig érő fájával, hisz a mesék az égi mezőkre vezetnek bennünket, a szeretet birodalmába, ahol testvér a testvérnek nem lehet ellensége! Hiszen valamennyien Ádám és Éva öleléséből származunk. Meséi úgy gyönyörködtetnek, hogy nem magyaráznak. S mintha Nagy László intelmét „műveld a csodát, ne magyarázd!”, meg is toldotta volna egy lépéssel: a humorral! Úgy tart tükröt elénk, hogy ha belenézünk, ne nagyon fájjon: mert mégiscsak szeretni való, de „szánandó jószág” vagyunk!
Meséivel gondolkodtat, moralizál, keresi az igazságot. A mesék hallatán három út felé is indulhatunk, a választás szabadsága a miénk. Az Ember szabadsága tükröződik bennük; emberi töprengéseink, amelyek csak a magányban kapnak felhangot – és itt az est törékenysége! Hangosakat kacagunk a hallgatóság összeforrott közösségében, s közben elindulunk azon a belső úton, amelyben önmagunkat próbáljuk megkeresni; hogy a lelkünk ne legyen olyan egyedül!
Berecz András meséi hallatán József Attila sorai jutottak eszembe: „Négykézláb másztam. Álló Istenem / lenézett rám és nem emelt föl engem. / Ez a szabadság adta értenem, / hogy lesz még erő lábraállni, bennem.”
Kezdetben vala az „ige” – mondja a Szentírás, s ezt műveli Berecz András. Akinek estjén még dalra is fakadtunk: szolid, finom dallamvezetéssel pillanatok alatt megtanította énekelni a közönségét.
Üzenetét sikerült a hallgatóságának átadnia: vigyázzatok, és csak azután örüljetek!
A mesemondó egy énekelt Zsoltárral fejezte be műsorát, amelyen közreműködtek: Kovács Nóri, Kovács Judit, Navratil Andrea – ének; Szabó Dániel – cimbalom; Dsupin Pál – furulya; Demeter László – koboz. „Mikor a Siont az Isten / Fogságból kihozá híven, / Úgy mentünk, mint egy álomban, / Víg nevetés volt szájunkban. / Dicsekedtünk a mi nyelvünkkel, / És énekeltünk nagy örömmel.” (126. Zs.)
Bp. 2015. dec. 7. Faragó Laura