Bejelentkezés
Cikkek

LÁTNI A SZAVAKAT MAGUNK ELŐTT

Kontha Dóra
Magyar Hírlap
2011.március

2019. január 22. 21:50

SZÍNPAD A VILÁG FELETT

Beszélgetés Kornya Istvánnal
ÚJ EMBER 2019.

2019. január 22. 21:45

A helyes orrtartás végett jó a mese

Bonczidai Éva cikke

2019. január 22. 21:37

ISTEN BOLONDJA

Beszélgetés Kornya Istvánnal

részlet a „Csíksomlyói passió” c. könyvből

MMA kiadó 2018.

2019. január 22. 21:18
  1   2   3   4   5  

A SZÍNPAD NEKEM MŰHELY IS

Interjú Berecz Andrással


Magával sodort, barátságokat, jövő adott.” – meséli Berecz András első meghatározó zenei élményeit. 

Hogyan indult a zenével való kapcsolata?

Úgy, hogy édesapám sokat fütyörészett. Azóta se láttam-hallottam embert így fütyülni. A szája szegletiből. Ragyogó szemmel, figurásan, cifrán, lágyan, és közben mindig járt a keze. Körömnyírás közben például érdemes volt figyelni. Tíz bicskamozdulat volt az egész. Tátott szájjal figyeltem mindig. Édesanyám sokat és szépeket énekelt, általában új stílusú, kunhegyesi népdalokat, mert ott született. Apjától kapta örökbe, aki híres nagy kocsmás, dalos, tárogatós, citerás, táncos ember volt. Ha a kocsmából hazajött, lehetett éjfél, lehetett hajnal, azonnal ébresztőt rendelt el a gyerekeknek, és azonnal énekórát tartott. Édesanyám mindig az ölébe kunkorodott. Meg is fogta hamar. Dallam is, szöveg is. Táncolni is tanította őket. Két bottal. Azt forgatták, csapkodták „kottára”. Gyerekmulatságban krepp papírból szoknyát készítettek maguknak, úgy mulattak. Náluk egyik nóta összeért a másikkal. Százával. Egyik hozta a másikat. Jöttek is mindig a vendégek. Vak Bálint bácsi, ő koldus volt, dudálni, hegedülni tudott. Édesanyámon keresztül ez lett tulajdonképpen az én énekiskolám is. Ezeket hallgattam mindig, ezekre dobolgatott az asztalon, a szekrényen, lavóron, az ablakon. Szép sánta ritmusokat, szabadon. Együtt nem tudtak dalolni. Más volt a fülükben. Mondjuk másfélék is voltak. Édesapám hegyvidéki katolikus, édesanyám alföldi református. Édesapám, ha meglátott, „Ne ragyogj fiam, belőled semmi nem lesz”. Kimentem a konyhába, édesanyám: „Csillagom, ne lógasd, az orrod! Hát te vagy a világ legszebb, legokosabb legénykéje, no!” Na így. Visszatérve a zenére, ezekkel a kunhegyesi dalokkal a fülemben mentem Erdélybe is népdalokat gyűjteni. Ezekből daloltam a Szegen csengő című cd-re is néhányat. Aztán jöttek a moldvai csángó, Gyimesi, mezőségi felvételek, a táncház. Magával sodort, barátságokat, jövő adott. Mentem gyűjteni a dalokat, történeteket, meséket, legendákat. Csak úgy, mert érdekelt. Nem volt célom velük. Éheztem, szomjaztam, lázba hozott. A táncház dobott fel a színpadra, hátára kapott, mindenhová elszólított. Így indult.

És mikor volt az első fellépése?

Óvodában. Darázs voltam. Leszedték rólam a nadrágot és rám adtak egy csíkos harisnyát, amit nagyon zokon vettem, mert az inget bele kellett tűrnöm a harisnyába. Nem tudom kinek volt a harisnyája, nagyon megalázónak éreztem, de amikor eljött az én időm, a duzzogást boldog zümmögésre cseréltem, hogy ott csípek meg bárkit, ahol akarok. Ez már az én időm volt, mert lehetett szerepelni. Ahol bolondozni lehetett, otthon voltam. Nem bántam a maskarát se. Utána az iskolában is akadtak fellépéseim, az órákon is sokat mókáztam a hátsó padban, nekem az is színpad volt. Engem az Úristen színpadra tett. A katonáságnál is előfordult is ilyesmi. Egy kalocsai tánctanár Tóth Feri bácsi, arra kért, hogy amíg a táncosok átöltöznek, én addig menjek ki a színpadra és énekeljek. Első ilyen fellépésem talán Bugacon volt, ahol katonaként Petőfis ruhában nagy kihajtott fehér gallérral énekeltem az őgyelgő embereknek gyimesi csángó dalokat, meg, hogy Ködellik a Mátra.

Hogyan élte meg ezt az élményt?

Szerettem nagyon! Azért bírtam ki könnyen a katonaságot is, mert az unalmas órákat, napokat tanulni-, ábrándoznivalóval bőven megtöltöttem. Mindig volt a zubbonyzsebemben egy új énekszöveg, 3-4 versszak, amit kívülről is megtanultam, és aztán egész nap dúdoltam. Ezért alig vártam, hogy valami sorba beállítsanak, vagy valami nyugalmas sarokba félre lökjenek már, hogy frissítsem, gyarapítsam a tudományomat.

Eljártam táncházakba, de ott nem táncoltam soha, a zene, az ének jobban érdekelt. Így esett meg, hogy a Muzsikás együttes után már elfáradtak a táncosok, és észrevették, hogy én sok versszakot tudok, odajöttek és kezdték nekem húzni. Így aztán hírem szaladt, míg egyszer az Ökrös együttes (akkor még Újstílus volt a formáció neve) azt mondta, hogy lépjek fel velük. Ők egyébként a Kodály táncegyüttes kísérőzenekara voltak. Sikereim lettek ezekkel a dalokkal és a zenekarral, egy csapásra énekes lettem. Így történt, hogy három hónapra kihívtak Amerikába. Énekelni, éneket tanítani. Emellett voltak rádió- és tévéfelvételek.

Hogy viselte ezt a felgyorsult életmódot, a hirtelen nagy hajtást?

Csupa öröm volt, és ma is az. Annyi csak, hogy a torkomra kellett jobban vigyázzak, a mulatságokon, tanításokon beosztani, figyelni a hangomat, bírja-e a másnapi színpadot. Tapintatosan és időben megszökni, teázni, mézet nyelni. Ezzel a zenekarral sok különleges helyre elkeveredtünk híres koncerttermekbe, templomokba, kocsmákba, őserdőkbe. Portlandben egy hajóvárosban hippiknek tanítottam énekeket, Torontóban egy grúz énekkarnak udvarhelyszéki dalokat…, Bostonban a jazz szakos diákoknak. Így kezdődött. Később, a csernobili robbanás napján megalakítottuk az Egyszólam zenekart. Itt a furulya és a duda volt a hangszer. Önálló és kíséret is. Fábián Évával énekeltünk, Juhász Zoltán és Sáringer Kálmán fújtak. Mint a neve is mutatja, az alapvetően egyszólamú régi magyar népzenét akartuk legősibb, legtisztább állapotaiban megtanulni, előadni. Sokat gyűjtöttünk együtt, előadni inkább Magyarországon Erdélyben és Felvidéken szoktunk volt. Gyűjtéskor nagy zenész és énekes egyéniségeket ismertünk meg. Néha úgy éreztük magunkat, mintha egy dal vagy egy zenedarab kialakulásánál, születésénél volnánk jelen. Ismert dallamokat oly szabadon tudtak kezelni és olyan ösztönösen, hogy ez szinte elbizonytalanított minket. Új tanulás fajtára serkentett minket. A dallamkezelés, a zenei észjárás érdekelt minket. Az az anyanyelvi állapot, amiben a dallamok örök mozgásban vannak, de romlás nélkül. Saját végtelen gazdag szabályaik szerint változnak, születnek újjá. Szabadon! Hajtás volt? Nem vettük észre. Illetve észrevettük olykor, olykor… mikor a kocsival - nem is egyszer - fejre álltunk, löszfalra fölkenődtünk, szántóföldön gurultunk.

Akkor sokat tanult tőlük ezektől a nagy öregektől.

Az éneket nem kottából, hanem szájról tanultam. Legjobb mestereim egyben jó barátaim, szinte rokonaim lettek. Ezt az iskolát még ma sem végeztem el. Kiegészítettem utána a fonográf hengerekkel, mások és saját felvételeimmel is. Először orsósmagnóról hallgattam, utána kazettásokról, bakelitlemezekről, később már az mp3-at is használtam zenehallhatásra. Most is főleg azt használom. Az orsós-, kazettás gyűjtéseimet eszi a romlás. Ugyanúgy, mint ahogy a fotótáramat.

Fotózott is?

Igen, sokat és szenvedéllyel. Idővel már a lényegtelent is kezdtem a képekről leszorítani. Úgy helyezkedni, hogy a lényeg lássék. Így kerültem a fotóművészet közelébe, előszobájába. Valamikor sok előadást tartottam utazásaim után. Volt rá igény. Főleg könyvtárakban, iskolákban, templomokban. Egy pár szekrényre való. Főleg diaképek ezek. Elszorul a szívem, mikor öt évenként előveszem őket. Erdély, Moldva, Felvidék, indián rezervátumok a 70-es évek végétől, Törökország, a kurd vidékek el Szíriáig, Csuvasföld! Az üvegkeret alá tolakodik a pára, az aztán mindent átrajzol. Foltos, homályos.

Csuvas dalokból készített egy énekes cd-t, amelynek szövegét is maga fordította.

Kodály 140 csuvas dalt tömörít egy füzetbe. Gyermekeknek. Ezt a magyar zenei ízlés kialakításához tartotta szükségesnek. A vele való foglalkozás tehát nem a levegőből pottyant. Sok kérdésre tőlük kaptam választ. Ettől a kis másfélmilliós néptől, akivel különben háromszáz közös szavunk van, és sok közös dallamunk. Nem a különcködés csábított. A műfordítás sok mindenre megtanított, egy nem is olyan távoli nép verstechnikáját ismertem meg, költői hasonlatok ezreit. Tündérek erdejébe tévedtem! 4 boldog év volt. A közös éneklés örömeit itt kóstoltam meg igazán. Új zenészbarátságokat hozott. Ezt a Sördal című Cd-t készítettem legtovább, de minden perce öröm volt.

És a mesemondás miként kapcsolódott be az előadásaiba?

Ma már több mesét mondok, és csak közte éneklek valamit. Ennek több oka is van, az egyik az, hogy kezdett kivonulni a kultúrából a pénz, és ezért a meghívók észrevették, hogy könnyebb meghívni hat ember helyett egyet, aki az egész estét így is megtölteni. Egy zenekart nehezebb kifizetni, mint egy fickót, aki még hangszerszámot sem hoz. Én egy kis hátizsákkal a világ másik végére is el tudtam menni. Magyarországot zsebre tett kézzel jártam be. Amire kíváncsiak, az a fejemben van.

Improvizált?

Ezen edződtem. Azt mondtam, ami épp ott volt a szívemen. Legfeljebb egy papírra felírtam a valami vázlatot, aztán sokszor nem is tartottam magamat hozzá. Mindig szerettem felvinni a bizonytalanságot a színpadra, ez tréningben tart engem.

Ezek szerint minden fellépést egy újabb kihívásnak tekint.

Nem a kész fazekat viszem a vásárba, hanem az embereket hívom a kemencéhez. Nézzétek, a sarat így formázom meg a korongon, így égetem ki. A színpad nekem műhely is, azt szeretném, lássák meg, hogy készül a mese. Engem is izgasson, hogy lesz vége. A mesemondásnak is fontos törvénye, lehetősége a szabadság, vidd fel magaddal őt is a színpadra. Ketten erősek vagytok. A legtöbb nagy próza évezredeken keresztül így élt. Aztán van egy másik állapot is, amikor már megcsontosodnak és különféle strófákba, dalokba szorulnak. Annak is megvan a maga előnye, mert így könnyebben át lehet örökíteni a szövegeket. A rögtönzésnek mindig van egy „hibaszázaléka”, amikor a mesemondó egy kicsit hozzátesz, vagy elvesz belőle. A finn Kalevala, a kirgiz Manasz, egykor az Odüsszeusz… versformába öntötték a mesét, dallamot adtak neki, így sokáig megmaradt, szent szövegként dalolták ünnepeken. Teljes odaadással is hallgatták. Az is fenntartó erő.

Most éppen min dolgozik?

Az egyik a december 9-i nagykoncert, a Karácsonyi pásztortánc, ami a Művészetek Palotájában lesz, a másik pedig egy CD. 10 éve hurcolom magamban Káin és Ábel történetét, a testvéri összetartás, testvérgyűlölet régóta érdekel. Mit mond erről a hagyomány? A mesék, a dalok. Szeretném, hogy a magyar ember tisztázza a másik magyarral, van-e szüksége a testvéreire, jó-e ez neki vagy nem? Tud-e ezzel kezdeni valamit, vagy nem? Érdemli-e? Öröm és büszkeség, vagy szégyellnivaló gyengeség? Amikor Káin és Ábel történetét, annak magyar változatát beemeltem a többi közé - kiderült, hogy a testvér szónak ember értelme is lett. Ezért akarom japánra, angolra és kínaira is lefordíttatni. Ezt az egész világnak szánom. Nem csak magyar a magyarral, hanem ember az emberrel ül itt szembe, méricskélik egymást, hogy mit kezdjen egyik a másikkal. Mi a jó, ha a másik nélkül próbál megélni, vagy ha vele együtt? Belügyből külügy, helyesebben egyetemes ügy lett. Amikor feldobtam kicsi volt, mire ölembe hullt nagy lett. Különben magát írta, én csak szerkesztettem, dalokkal megtoldottam. Miközben egy olyan mese is fölkerült a CD-re, amit én nagyon szeretnék a világörökség részének fölterjeszteni, vagy akár a Nobel-díjra. Hogy hogy kell csinálni, azt nem tudom, de megpróbálom. Mert ez olyan súlyú mese (Székely Jula gyűjtötte Csíkszentdomokoson). Ebben a történetben a testvérek medvének nézik egymást ijedtükben egy szénégető kalibában, fenn a havasokban, déli sötétség idején – amikor olyan fekete felhő ereszkedik le, hogy az orrodig se látsz. Kint vihar van, ők bemenekülnek, és a villámfényben medvének nézik egymást. Tiszta egyszerre szöknének ki az ajtón, ezért az ajtóba bedagadnak. A két testvér beszorul, se ki, se be! Ritka ajtó, hogy két szárnya, két testvére legyen. Csontját törik egymásnak, mire rájönnek, hogy ők egymás testvérei. Egy ajtónak két szárnya, két testvér! Ikon ez. És ahogy Gyulai Líviusz Kossuth-díjas grafikus illusztrálja, olyan szűk a kunyhó ajtaja, és úgy van beszorulva a testvérpár, mintha az az ajtó Éva méhe volna. Mintha Éva éppen Káint és Ábelt szülné. Oda a Csíki-havasokba, ide a mai világba.

A Művészetek Palotájában is készül karácsonyi műsorral.

Igen, ami azonban most közelebb is van és ugyanolyan kedves témám, az a Karácsonyi pásztortánc. Már rég éreztem Szabó Dénesnek és a nyíregyházi Cantemus kórusnak a munkájából, hogy szellemi- lelki rokonok vagyunk. A huszadik század magyar kórusműveit és a népzenét egyformán szeretjük. Egymással ki merjük egészíteni. Egy műsorba valónak tartjuk. Párosításukban lehetőséget látunk. Új gondolatok megfogalmazására nyílik lehetőség. Kodály több helyütt írja, hogy a magyar énekstílus még nem forrta ki magát. Erről nekünk, népzenével foglalkozóknak sok mondanivalónk van. Egy fának is akkor van egészsége, ha a gyökerétől az ágáig folyamatos a nedvkeringés. Egy nemzet, egy kultúra akkor otthonos, ha a hagyomány a magas műveltségben is magára ismer. Ezért jó Szabó Dénessel, Kodállyal a népdalt, mesét egy műsorba fűzni.

Mire számíthatunk az előadás alkalmával? Miért pont a Karácsonyi pásztortánc címet választották?

Az angyalok és pásztorok kórusmű - ahol az ég és a föld beszélget egymással - egy kicsit olyan, mintha az ember teste és lelke beszélgetne egymással, ami ritka pillanat. Amint egy picit tudomást szereznek egymásról, kiderül, hogy a kettejük közti híd járhatatlanul hosszú, de mintha néha át lehetne látni a túloldalra. A lélek néha látja a testet, a test a lelket. Az angyalok és pásztorok kórusműben ezek sejlenek fel. Ha fényt hangban ábrázolni lehet, hát így érdemes. Ilyen hangra, ilyen fényben királyok szoktak masírozni. Itt egy fagyoskodó kisgyerek van pólyában, juhok, szamarak palotájában, és oda jönnek el a pásztorok. Az egyiknek nincs semmi ajándéka és ezért egy táncot jár el. Egy alvó kisbabának erre van szüksége? Üdvös faragatlanság ez, megindító. Emmiatt a táncát ajándékba hozó pásztor miatt Karácsonyi pásztortánc a műsor címe. Ő a főhős. Abban bízok, hogy együtt érdekes lesz a humor és az áhítat. Egymást kizáró fogalmaknak tűnnek, de úgy néz ki, mégis megfér. Ha valaki szereti az emberhangot, itt a legjavát kapja. Szabó Dénes, a hangvarázsló már sokszor elbűvölte a világot. A táncos pásztor Kádár Ignác lesz. Ausztráliától Amerikáig híres táncos, tudományát Csíkszentdomokosról hozta, nagytatája első táncos, első énekes volt. Dsupin Pál fog játszani furulyákon, dudákon, vele több lemezt készítettem már, most is éppen Gyergyóban gyűjt furulyatudományt. Lesz egy szép gyermekjáték is. Én mesét mondok, énekelek.

Végh Nóra

Elérhetőségek

Telefonszám:

06/1 / 221 8129
06/70/205 8925

email: berecz.andras@t-online.hu

facebook

YouTube


 
 
slideshow #2 slideshow #3 slideshow #4 slideshow #5
Magyar English
 

Berecz András ének- és mesemondó honlapja