Állvány és kupola

Magyar Nemzet (Kiss Eszter)

– Ön a Nemzeti Kulturális Alapnál kurátor. Milyen megállapításokra jutott a
táncházmozgalommal kapcsolatosan?

– Erősíteni kéne a táncházakat, és főleg a vidék megmaradt táncházait.
Nehéz helyzetben vannak. Sok munka, (idő is, pénz is) kell ahhoz, hogy a
„rohanó” embert megállítsd, aztán még meg is táncoltasd, meg is énekeltesd,
hangszert adj a kezibe, Gyimesbe küldd… Vannak, akik ezt vajas kenyéren
is látszólag könnyedén megteszik, olyanok is, akik nagy pénzért is nehezen.
Persze a pénz csak segíteni tud, rajongást nem pótol. A pénz önfeledt
lelkeket még soha nem állított tisztességes csatarendbe. Kultúrában se.
Ennek a levegőben kell lennie. Olykor elég egy tiszta hang, máskor a kórus
is kevés. De azért lankadni „luxus”.

– A Táncház egyesület felmérése szerint a Táncháztalálkozón minden
eddiginél többen voltak…

– A táncházat nem a Táncháztalálkozó tartja fenn, bár természetesen az is
segíti, hanem fordítva. Most, azt hiszem, a sejteket kéne rendbe hoznunk a
szervezetért. Egyre nagyobb vásárok az egyre szűkülő táncházak tetejibe.
óceánjárók apadó tavon. ez a panoráma. A kurátor-dombról is, meg az
országban utazgatva is.

– Az idei Szigeten felállított táncház sátor kifejezetten látogatott volt,
s a legtöbb érdeklődő ott találkozott először a népzenével.

– Az első megszólítás, a hívó szó még csak sikeres, a második, az útmutató
alig hallik. Szinte elvész a nagy lármában. A tájékozatlant még valahogy
befogja az ilyen tisztelnivaló sátor-ügy, de utána jön a neheze: örvendező
nézőből boldog részest, a tapsikolóból jó táncost, rogyadozó görbéből
egyenest faragni. a nyögdécselőből meg énekest! Nem színpadit! A táncház
világa a magyar kultúrának hatalmas tömbje. Zenénk, dalaink, mozgás,
ruházkodás, egyebek. együtt olyan, mint egy nagy épület. Vannak, akik a
kapun kívül állnak, hívogatnak, tessékelnek. Mások a lépcsőt is
megmutatják. Na újabban itt szokott megtorpanni a friss jövevény. Tanulás
nélkül ugyanis itt sem, saját műveltségében sem juthat feljebb az ember.
Pedig a kupoláért megéri. Onnan lehet messzire ellátni.

– Ehhez egyedül állami szinten lehetne igazi segítséget adni, az oktatás
részévé s egyben elfogadottá tenni. Mi a véleménye a kultúrával és az
oktatással foglalkozó minisztériumok hozzáállásáról, lépéseiről? Mennyire
vesznek tudomást a népművészet valódi értékéről?

– Az oktatáson kívüli, nem állami segítség is igazi segítség. Előnye a hátránya: nem intézményes, de így lehet hiteles a hangja, könnyen megújul, színtartó, életszagú, nem könnyen manipulálható, nehezebben kisajátítható. Ne mondjunk le róla! A
minisztériumok hozzáállásairól alaposan nem tájékozódtam, így csak
találgatásokba kezdenék. Sejtéseim persze vannak, elkapott híreim is. Azt a
miniszteri programot pl. rádióból csíptem el, hogy „jó értelemben vett
offenzívát” kell indítani külképviseleteink korábbi kulturális tevékenysége
ellen, amely a különbségeinket hangsúlyozta szerte a világban, s nem azt,
ami összeköt minket másokkal. Valahogy így. Hogy ennek a sokféleképpen
árnyalható „értelme” kinek lesz „jó”, „én nem tudom”. Azt viszont tudom,
hogy az eredetiség köt össze igazán. Az eredetiség vonzerő. Tőlem is
elvárják az eredetiséget. A világon mindenütt. Másfelől nézve: alig akad
olyan „kizárólagosan eredeti jellegzetesség”, amelynek valami párja, távoli
visszhangja másutt, más népeknél is meg ne lenne, vagy legalább amivel egy
másik nép fiai ne tudnának mit kezdeni. s általában véve megszeretni ne tudnák!

– A moldvai csángóság helyzete még ennél is rosszabb. Elvették az
identitásukat, nem tudják hova tartoznak, milyen nyelvet beszélnek, ok csak
azt érzékelik, hogy nekik mindenki mást mond.

– Sok szél port is hoz. Amíg a csángó ember maga nem ébred rá, hogy o kicsoda, addig „a vaj es baj”! Nem csak a csángóval van így. Bábáskodni persze kötelesség, de felelősség is.
Szép és ritka ünnep korunkban, mikor a tudat vajúdik, s öntudat születik. A
bába mindenesetre tiszta legyen! Kellenek az iskolák, népfőiskolák, a
folyóiratok csángó nyelvtannal, helyesírással, jó a házi tanítóskodás. de
itt a tanuló is tanítson! Voltam én különben ilyen iskolában, Csíkszeredában. Hiteles hely. Egyébként valóban nem is sejtjük, hány fejezete van még a csángó sorsnak! „Szokatlanul” „új” események peregnek az orrunk előtt. A pár éve Izraelbe rekedt kukázó, valószínű több százra menő
hajléktalan csángó férfi esetére gondolok, akiket valami banda Bákóból
„munkaközvetített”, meg arra csángó fiúra, akire Párizsban valami híd alatt
bukkant rá néhány magyar. Házi munkát végez. Hol itt, hol ott! Nehéz az
ilyet megszokni. Szerettől a Szajnáig! Szentföldig! Meg hát nem is szabad.
A csángó tanulság ránk nézve is intő. Mi is nyögjük a tudatvesztést. Sok
atyánkfiának fogalma sincs hol van pontosan, kapkodva keresi a helyét, ha
keresi, és könnyen becsapható. Ha a plázák mind népfőiskolák lennének,
(szörnyen nézne ki) az se lenne elég!

– Ön szerint mi a megmaradás járható útja?

– Az almágyi pincenótáé. Az például józanul is járható út. Újstílusú,
közben ötfokú! A hangsor régi, a szerkezet új! Előde, a régi stílusú
ereszkedő szerkezetű. Fent kezdi a hangot, aztán hozza lejjebb, alul
elhalkulva lezárja. Új stílusú népdalaink egy családja, amelyhez ez a
bizonyos almágyi is tartozik, a hangsort megtartva alul kezd, aztán
felviszi, s megint a mélyben zár. A régi, hibátlan épületanyagból új
szerkezetet hozott létre, ereszkedő vonalú helyett kupolás lett. De a
lényege megmaradt! Utolsó pillanatban, s ez nincs kétszáz éve, képes volt
megújulni, abban az időben, mikor a magyar zenei ízlést a német szinte
kezdte már kiszorítani. Ezt a kupolát a magyar kultúra egyik csodájának
tartom. Ilyet csak olyan közösség emelhet, amelyik élni akar, helyesebben
amelyik még életre való. Mert fenyegetett állapotában a lényegét megőrizve
tud nagyot változni. Nehézsége, hogy építés közben védekeznie is kell,
magasba kapaszkodni, fél szemmel meg a mélységet fürkészni: már megint
kinek van útjában ez a mi sebtibe összeütött állványunk.

– Ez viszont az állam felelőssége lenne, megfelelő kultúr – és
oktatáspolitikával, hiszen a hagyománytiszteletet nehéz azokkal megértetni,
akik egészen más alapokon nőttek fel. Az iskolapadban kellene elkezdeni,
talán nem is a népművészettel, hanem a magyar történelem és irodalom
megfelelő szellemben történő tanításával.

– Egyetértek. De szeretném kiegészíteni az állam felelésségét. Nálunk
ezekért mindahányan, külön-külön is felelősek vagyunk, különösképpen a
humán értelmiség. A művészt is idesorolom. A magunk közérthető és –
érezhető meghatározása is egyre sürgetőbb feladat.

– Sokan nem érzik, hogy szükségük lenne a megtartó hagyományokra, hiszen a
média nem ezt sugallja. Sem az Európai Unióban, sem a mai nemzetköziségre
épülő világban nem könnyű megőrizni ezeket az értékeket pusztán alulról
jövő kezdeményezésben. Itt most széleskörű és gyors tudatváltozásra lenne
szükség, hogy az emberek visszakapják azt büszkeséget, amelynek
segítségével helyesen értékelik magyarságukat és annak egyedülálló értékeit.

– Valamire biztos jó a gyors tudatváltozás, a sietve beszerzett büszkeség
is, de még jobb, ha a büszkeséget kiegészíti a megismerés is. Kodály azt
módja, születhetsz franciának, magyarnak nem. Az napi munka: megszerezni,
őrizni, csiszolgatni! Annyiféle hatás kezdte ki a magyar nyelvet csak az
utóbbi kétszáz évben! Na aztán főleg a kultúrát elosztogató központ nyelve!
Szórendje fellazult, hangsúlyai elbizonytalanodtak, könnyen helyettesíthető
idegen szavakat használ. Hány apró rezdülést lehetne utolérni, ha csupán
helyes sorrendben mondanánk el a szavakat! De ezért itt már dolgozni kéne,
ismerni kéne Pázmányt, a csángó nyelvet… Én azt a büszkeséget kívánom
mindahányunknak, amelyik történelmi emlékhelyeinkre indít, és a falusi
utas beszédjére vonaton is figyelni tud. Vagy ezek legalábbis ne
maradjanak ki belőle.

– Ön rendkívül sokoldalú alkotómunkát végez a színpadi szereplései mellett.
Készülnek az újabb könyvek, lemezek?

– Nehezen jutok el asztali munkáimhoz. Sokat utazom, mire belezökkenek,
futnom kell. Azért így is készülget a „Bú hozza kedv hordozza” második
kötete. Ez már töppedt állapotban van. Aszú lesz, remélem. Ebben többek
közt egymás alá rakosgattam az „énekelni” szavunknak vagy száznegyven rokonértelmi szavát. Nyelvünk partra sodort gyöngyszemei ezek. Vas megyétől Moldváig, Nyitrától Bácskáig találtam rájuk húszegynéhány év alatt. Asztalomon van
egy másik félkész munka is, a „Mesék a meséről és a mesemondókról”. Tuvai,
mongol, kínai. mesék. Műfordítás lesz, de ez is csak a vonaton mozdul,
otthon nem. Aztán szívesen összeütnék egy CD-t a Déli krónika elé mondott
meséimből is. Tervezem még a hagyományos állatterelő, állatutánzó és az
„állatértő” hangok megjelentetését is, CD-n, fényképekkel. Hát Pál Pista
bácsi állatértő tudományát, azt kár is lenne elszalasztani! Pista bácsi azt
mondja: a disznó tudja, ha jó pásztora van! „Gróf! gróf!” – úgy dicséri. De
amelyik csak járatja-fárasztja a semmiért, annak melléáll, és jól
megszidja: „zsivány! zsivány!” Na, így. Volna elég! Idő kéne nekem is! Van
négy gyermekem. Ez is szempont. Igaz?