Bú hozza, kedv hordozza

MAGON KÕTT ÉNEKESEK ISKOLÁJA I.
Vallomások, párbeszédek, képek a hagyományos dalolásról, éneklésről

Akadémia kiadó

ELÕSZÓ ( részlet ) Közel húsz éve pakoltam be először úgy a hátizsákba,
hogy „megyek népdalt gyűjteni”, – szépen éneklő nótafáktól, ritka és öreg
dalokat – aztán egyre többször. Énekelni- és mondanivalóm lett elég, de
leírnivalóm a sebtibe kölcsönkért ceruzával vagy körömheggyel vonatjegyre
vésett és elveszett jegyzeteken kívül: semmi. Amíg meg nem hallottam, hogy
a dalok környezetében, a dalolás előtt és után mik hangzanak el. A dalról
és a dalolásról. Elkezdtem leírni őket. A saját tollammal, fehér papírra.

A dalolásnak való nekikészülődéskor olyan szavak, fogalmak, sőt
meghatározások ütötték meg a fülem, amilyenekről még csak nem is olvastam
azelőtt. Tetszett, de nem foglalkoztatott. A következő nótáért izgulva
hallgattam a nótafák zenei utasításait, hogy miért is kell azt a hangot
„megrájzni”, „vékonyabbra venni”, „rengetőleg”, „suhogósan”, „huzalmason”
kiadni; miért kell olyan „hatalmason kidobni”, „elkadarítani”; hol van a
„hoppantója”, a „vezérverse” és a „pihentetője”; hogy ennek az asszonynak a
hangja az „eget karcolja”, annak meg olyan, hogy „kacag alatta a főd”; és
hogy a másfalubeliek már „nem a rendes menetin mennek”, a nótát
„félreharapják”, mert nem tudják a „dúdnak a szabályait”… És legtöbbjüket szélnek eresztettem!

Később, amikor már magnetofonnal gyűjtöttem a dalokat, – a takarékos felvételkészítésért való ravaszkodást tanulgatva – ilyenkor a „pause” gombot nyomtam meg, óvatosan, a nagy dolgokról lemaradók bólogatós mosolyával. Ha valaki a csángók nyelvén szólott volna, hogy ez „ebből nagy kenyeret nem vág,” majdnem igaza lett volna. Ha…