Derű – megszentelve

Derű – megszentelve?

 

Beszélgetés Lukácsy Györggyel

2019. Szív folyóirat

 

 

Ferenc pápa csíksomlyói látogatása egy – II. János Pál pápa által tett – ígéret örömteli beváltása volt. És alkalom Berecz András számára az elmúlt négy évtized csíki zarándoklatainak áttekintésére. Az ének- és mesemondó a pápai szentmise hétvégéjén három előadóesten is elmesélte, miért érdemes Isten bolondjának lenni és szabad-e nevetni a templomban.

 

 

Miközben a szakadó esőben fölfelé kaptatott a pápai szentmisére, úton-útfélen megállították, és mindenkihez volt egy-két jó szava. Hogyan élte meg a pünkösd előtti szombatot?

Amikor 1981-82-ben először jártam Csíksomlyón, még szinte több volt a megfigyelő, mint a hívő. „Csengtek-lengtek minden fűszálon” – ahogy Köllő Pista mondta. Azért attól mi jól kiénekeltük magunkat. A búcsú végén a szállásadás, a magyarországiak megvendégelése úgy zajlott, mint a bűnügyi filmekben, körültekintően. A székely, csángó atyafiak nem kis kockázatot vállaltak, mert, ha észrevették, büntették. Elzárást is kaphatott a gazda. Mégis a búcsú legszebb része ez az össze-összemosolygó, fejforgatva súgdolózó barátkozás, és szállásadás volt. A szegényebb emberek is az ünnep részének tartották, hogy a messziről érkezőt, a hátizsákost megszólítsák, mozdulatlan szájjal meghívják, pompásan elszállásolják. A búcsúnak kevésbé látható, de talán legszebb része ez volt. Ketten-hárman szinte minden környező csíki házban összegyűltünk az Ő nevében. Szövetségünket erősítettük. Szerettem, s most is nagyon szeretem a hegynek fölfelé egyre lassuló beszélgetéseket hallgatni, amelyekbe ilyenkor jobbról-balról belehallgatok. Vas megyétől Moldváig, mindenféle tájszók, magánhangzók, nyelvi gazdagságunk ritkuló jelei mind összegyúrva. Sárban csúszkáló felvidéki, délvidéki, csíki emberek egymást fogják, emelik, karolják, összekacagnak. Ázni itt legjobb. Így kapaszkodtunk most is föl együtt, a világ tetejére. Nem tudom, ki lehetett az első, aki rámutatott a somlyói nyeregre, hogy „Ez lesz az, itt lesz a mi ünnepünk!” Igaza volt. Ez a kikapaszkodás a városból okos ötlet, és mélyen lelki gondolat. Sokaságot kiemelni a nyüzsgésből! Szükségünk van ilyesmi helyre, isteni, sugallatos szóra, ami a test nyomorát feledteti, fejünket, lelkünket megemeli. Alattunk a világ, a csíki medence.

 

Látott-e már hasonlót valahol?

Hát láttam egyszer egy görög ikont: világ felett, égbenyúló hegy tetején szerzetes áll, és még a tetejibe lábujjhegyen! Még egy annyicskával megtoldotta! Világ tetején – lábujjhegyen! Fülét az ég felé hajlítja. Úgy figyel fölfelé! Mintha még az a lábujjnyi, csepp emelkedés, az a kis fülgörbítés is hasznára volna. Így fürkészi, csillapíthatatlan vágyban az égi hangot. Annak minden morzsáját. Ez megint olyan „bolondos”, szinte humoros, de igaz, tiszta, beszédes kép. Erre az emelkedésre minden porcikánknak, még a lábujjunknak is szüksége van. A sugallatot lármában nehezen hallani meg. A sokaság hallása pedig nem könnyen, és csak igen körültekintően megnyitható.

 

A csendről tud valami mesét? Egyáltalán a népi műveltség számon tartja ezt?

Kerül ilyesmi. Egyik kedvencem a magyarszováti karácsonyi kántálás. Ez arról énekel, hogy Szűz Mária szülni akar, elmegy a városba, de nagy a lárma, ott nem lehet. Elmegy a nyárfák árnyékába, de a levelek zörögnek, tovább is áll. A mai napig reszketnek a nyárfalevelek. Elmegy a lovak istállójába, de azok sok és finom zabot ettek, hát összevissza rúgkapálnak-dörömbölnek. Onnan is tovább menekül. Ma is örökké rúgkapálnak. Elmegy végül a barmok jászlába, azok szénát esznek, szépen lecsendesednek. Na ott végre megszüli fiát. Az ének vége így szól: „Ökrök, boldogok legyetek, földbe barozdát vessetek, tiszta búzát termeljetek!” Az ökör, a barom csendet tudott tartani, ezt emeli magasba az ének. Kicsit kócos, kicsi apokrif, de jó. A magára hagyott ember, aki hegyek között él, akinek hittan órán nem fésülik a hitét megejtő tiszta képekben gondolkozik. Hát nem szép?! Ember, légy ökör! Végy példát az ökörről! Ne szégyelld! Sok mindenben előbbre van az nálad! Ó, te írástudó, ó te könyvtár, most kapd össze magad. Aki arra való, tanul még az ökörtől is. Igaz?

 

Önt mi vitte eredetileg Csíksomlyóra?

Többek közt a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet hadsereg fúvószenekara. Amikor a Mátyás-templomban voltunk misén, ők úgy igazították a menetet, hogy épp úrfelmutatáskor zendítettek rá. Honnan tudták, hogy bent mi zajlik? Mikor mi csöndet tartottunk, ők akkor lármáztak. Amúgy abban az időben a csöndtartásba, suttogásba túlságosan is kezdtünk belejönni. Ezért hiányzott, hogy sokadmagammal, a magyarországinál még nagyobb tiltások terhe alatt, szabad ég alatt, szabadon énekelhessek. Tiszta torokból. Szép régies énekeket, gazdag magyar nyelven. Olyanokkal, akikről sokan – fele szókinccsel rendelkezők – azt mondták: román. Így, szájbiggyesztve. A szabadságot ismerő és szerető embert akkoriban kezdtem felismerni. Eleinte három szótagocska volt az ismertető jegy: i, a, i. Ha valaki azt mondta rájuk „román”, egyet mindig nyelnem kellett s kell ma is. Éreztem, sok minden másban is csak nagy kínnal-keservvel értenénk meg egymást. De ha kitudta mondani „romániai”, és ezzel a szóval partiumi, erdélyi magyart, székelyt, moldvai csángót fogott egybe, már tudtam, szabadabb és nagyobb emlékezetű emberrel van dolgom. Hát Somlyón aztán mi egyszer-egyszer olyant énekeltünk, hogy ammellett a fúvószenekar is becsomagolhatott, s hazamasírozhatott volna.

 

A pápai mise hétvégéjén Csíkszeredában a Segítő Mária katolikus gimnázium dísztermében adott elő Isten bolondjairól. Ahol máskor misét tartanak a középiskolásoknak, most tréfás meséket mondott. Egy pulpitus mögül nevettette az embereket. Nem esett zavarba ettől a helyzettől?

Voltam már hasonló helyzetben. Először Szegeden próbáltam ki, a „Ferences esték”-en. Ez valamikor a nyolcvanas években volt. Akkor még izgultam is kicsit. Nem pontosan tudtam, miben vagyok, de éreztem – s tán a meghívók, a ferences barátok is – hogy ez itt most valami különös kísérlet. Nem is tudom, hol láthattak, s mi alapján döntötték el, hogy beeresztenek a templomba. Énekeltem s meséltem én Szegeden egyetemi klubban, könyvtárban, kocsmában is. Talán valamelyiken bent ült valamelyikük, s úgy eldőlt a sorsom, irány a szószék?

 

A saját bőrén tapasztalhatta meg, szabad-e a templomban nevettetni…

Mindig érdemes felmérni, kik hallgatják az előadást. Vannak, akik már az elején nevetnek, mások még az est végén is félve mosolyognak, vajon szabad-e. És persze akad olyan is, aki a megbotránkozik, mérgesen méreget. Ha ilyet látok, lejjebb veszem én is. Valami igaza neki is van, biztos. A nagy leckét nekem is sokat kellet s tán kell is még tanulnom: meddig mehet el a tréfa, hol a móka határa? Vagy másképpen: megérezni, Weöres Sándor iskolájába kucorodva, hogy hol van a „rajtunk”, és hol van a „bennünk”. Ő írta: „Isten rajtad: végtelen könny; Isten benned: végtelen mosoly.” Könny és mosoly! Isten egyik szeme sír, másik nevet? Melyiket látjuk meg a ködön át…? Főleg ifjú koromban sokszor kellett szégyelljem magam. A mókamester, mikor belejön, olykor eszét (ízlését) veszti. Megszokja, hogy a tisztelet neki nem igazi hangneme. Tisztelet és humor nem is könnyen férnek meg egymás mellett. Ezért a tiszteletlenség, szentségtelenség nagy kísértése. Shakespeare idősebb hercege az Ahogy tetszik-ben miután az okos bolondot a bölcs ellenében egekig magasztalja, meg is bírálja: „…Ami dagadt fekélyt, ért nyavalyát fölszedett veled a szabadosság, mind ráokádnád a világra.” A teljes igazság talán a levegőben van. Változik az emberiség, minden változik, az állandó is mozgásban van. A megszólalás, a hangnem új fajtáit keresi az örök igazság is. Hiszem s látom, hogy a mosoly, a derűs hangvétel sokak megszólításában eredményes és pótolhatatlan.

 

Mi oldotta fel?

A bizalom. Ha meghívtak, s láttak már, tudják ki vagyok, hát én féljek felmenni az oltárhoz? Egy dolog tartozik rám: kimérni a parcellát, hogy a templomban a humor mettől meddig terjedhet. Különben nem új jelenség ez. Ismert fogalom a középkori risus paschalis, vagyis a „húsvéti nevetés”. Mesemondókat hívtak a templomba, báboztak is, hogy a sok böjt és vezeklés után megvidámodjon a gyülekezet, úgy találták, hogy ez illik a húsvéti ünnephez! A spanyol szerzetestemplomokban ez sokáig szokás volt. Újabban a Nemzeti Színház látta meg bennem húsvéti mesemondót. Három alkalommal léptetett fel Csíkban „Isten bolondja”-ként. A műsor címe is ez volt. Ez a „bolond” különben a Csíksomlyói passió című előadás vándor szerepének rokona, annak utórezgése. Vidnyánszky Attila rendező a szenvedéstörténet különös tanújaként szerepeltet ebben a nekem olyan kedves előadásban. Énekelek, mesélek a darabban. A meséken legtöbbször mosolyogni, olykor nevetni szoktak. A rendezőnek ez is volt a szándéka. A derűs ember fegyvertelen. Annál könnyebb aztán őt ilyen állapotában elevenén találni. Ez pedig minden művészeti alkotásnak célja. Elevenen találni. Aminek nem, az olyan is. Egyébként az eredeti csíksomlyói passiókban is ott a humor bőven.

 

Ki az Isten bolondja?

Ismertem nem egy ilyet. Legkedvesebb tán egy nagymágocsi kapucinus szerzetes volt – Felícián atya. Belőle a történelem „bolond”-ot csinált, de a hite „Isten bolondjá”-vá emelte, azzá avatta. Az ötvenes években az ávósok eltiltották a misézéstől, ezért nekiállt bábokat varrni, megtanult bábozni. Piacon bábozta el az evangéliumot. „Ne tegyétek Atyám házát kereskedés házává!” – a templomból kufárokat kikergető Jézus szavait ismerjük. De hogy Nagymágocson, a kereskedés házát valaki atyánk házává tette, paravánból piac szélén templomot épített, és hogy a róka, farkas és a bárányka igét hirdetett, ezt vajon tudjuk-e elegen? Különben a Lenin utca 13-ban lakott. Fürdőruhás könyvtáros lányok közt készült róla ez a fénykép. Felícián atyát a fiatalokkal rendszeresen elverette a karhatalom, de azért ő rendületlenül, vidáman elcincogta, elbrummogta, -nyávogta példázatait. Prófétált, ahogy lehetett. Nevettetve.

 

Ön már kevésbé viharos időkben kezdte a nevettetést. Hogyan viseli a bolond, ha nemcsak azon kacagnak, amit mond, hanem – talán éppen mert igaza van – rajta is nevetnek?

Jó érzés, ha az ember, ahová lép, ott mosolyognak. Csíkban volt egy közös estünk István fiammal, ott ketten jártunk – apa és fia – az Isten bolondjainak lába nyomán. Ádventban léptünk fel. Mi a Megváltó születéséhez színpadon csak énekkel, furulyaszóval, mesével, tánccal tudunk közeledni. Ennek a műsornak a központi alakja a betlehemes játékok Csintalan nevű pásztora volt. Ez a pásztor üres kézzel megy oda, ahová mindenki ajándékokkal érkezik. Minden pásztor hoz valami ajándékot az istállóban fagyoskodó kicsi Jézusnak. Sajtot, bárányt… kivéve ezt a Csintalant. Meg is szólják a többiek, lökdösik: „Mit képzelsz te magadról, há’ ki vagy te, hogy a Megváltóhoz üres kézzel jössz?” Amikor a Megváltó elé járul, kiderül, hozott ő ajándékot, igaz, egy kicsit bolondost. S széles világ, láss csudát, az éppen megszoptatott, és alváshoz készülő kisdednek eljár egy jó ropogós, kopogós táncot. Tudja, hogy az épp elszenderedő kis csecsemőnek nincs, és nem is lehet nagyobb öröme, mint ha kicsit hujjogatunk, fittyegtetünk, csapásolunk a feje fölött, jászol porát magasba rúgva. Érdekes alak ez a csintalan természet, a betlehemes játék mellé áll, igazat ad neki. Alakjával azt hirdeti: magad vagy az ajándék. Csintalannak egy vagyonkája volt, az a bolondos jó kedve, azt tudta csak elvinni ajándékba.

 

És olyan akad, hogy a bolond saját magán nevet?

A csíkszeredai Makovecz-templomban énekeltem egy betlehemes éneket, s ahogy a fiam, István tánc közben forgatta a rézkampós pásztorbotot, láttam, ahogy mérlegel. Balra az oltárasztal, csipkézett szélű vörös márvány, előttünk karnyújtásnyira a hallgatóság, jobbra közel templomzászlók… És én látom a fiam arcán, ahogy mérlegelni kezd: vagy egyiket, vagy másikat fogja megütni a botjával, melyik a jobb? Annyira belelendült, most már abba nem hagyhatja. Tánc félbe nem maradhat. Aztán ahogy tovább keverte a levegőt, látta, hogy a következő figuránál vagy engem csap hókon, vagy esetleg a zászlót szaggatja meg, vagy az oltárasztal szélét csipkézi tovább. Szorult helyzetében az utóbbi mellett döntött. Akkorát ütött a kampós bottal arra a szép márványasztalra, hogy szikrázott. Éneklés közben kibújt belőlem az apa – az én énekemre táncolt, én se hagyhattam abba – figyelmeztettem, így, az ujjammal: „Hé, fiam, ezt még egyszer meg ne csináld!” Ezen ő aztán annyira elkezdett nevetni, hogy tánc közben szépen muszáj volt kivonuljon a templomból, én meg a nyomába. Ragyogtunk persze.

 

A bolondság boldogságrecept?

Minden esetre a derű, a nevettetés a nehézségeket elviselhetőbbé teszi. Gál Sanyi bácsit, a salomvári mesemondót a zalaegerszegi kórházban körbehurcolták az orvosok.  Azt mondták neki: „Magánál jobb inekció itt nincsen!” Csak bolondozzon a betegeknek! Isten egyik legnagyobb és legcsillogóbb ajándéka ez. Dávid zsoltárában a cethalat is jó kedvében játszadozni teremtette az Úr: „…A nagy czethalak úsznak alattok, Miket arra szerzettél a tengerben, Hogy ők ott játszódjanak jó kedvökben.” (104. zsoltár, Szenczi Molnár Albert)

Boldog és lelkében egészséges közösség, amely a játékos jókedvet megkapja, őrizni, csiszolgatni, tovább adni tudja.