Ugrás a tartalomhoz

Isten bolondja

Beszélgetés Kornya Istvánnal

részlet a „Csíksomlyói passió” c. könyvből

MMA kiadó 2018.

Mikor volt először a csíksomlyói búcsúban, ezen a vidéken?

A nyolcvanas évek elején. Több volt itt akkoriban a megfigyelő, szinte, mint a búcsús. „Csengnek-lengnek minden fűszálon” – ahogy egy öreg mondta. Sokszor kapaszkodtam fel csángókkal a Jézus hágóján. Jó volt köztük lenni, szép, régies énekeket tanulni. Egy részük a Cantus Catholici énekgyűjteményből ismerős volt már. Ez a gyűjtemény 17. század közepén született első, kottával ellátott, magyar katolikus énekeskönyv. Amikor a magam fülével végre meg is hallhattam ezeket a dallamokat, volt miért örüljek! Egészen új éneklésmóddal találkoztam. Más kottából ismerni, felvételről hallgatni, és megint más a Somlyóra érkezőktől megérezni ugyanazt az éneket, telve erővel, élettel.

 

Jó volt bekapcsolódni ebbe a közös éneklésbe?

Többet hallgattam őket, mint énekeltem velük. Gyűjtés volt ez, vagy talán mégsem. A gyűjtés célszerű tevékenység. Nekem ezekkel az énekekkel nem voltak céljaim. Jól esett hallgatni, olykor csöndesen belékapcsolódni. Vonzott az, ami ott van. És nem csak az énekek. Hanem az emberek, a magatartás. Az az emberség, amelyik az utcai találkozástól a vendéglátásig két-három szóval elrendez mindent. „Isten hozta hezzánk! Abba nagy zsákba mit hozott? A határkövet hozta-e magával? Kinél száll meg?” „Még nem tudom kinél”. „Na, akkor nálam. Ne vesse meg a házamot! Ha a párnám kemény, én a fejit így né’, a markomba fogom reggelig! Meg ne köszönje, a szállás Istené!” Hát én ahány ágyban így aludtam, azt valaki mind alám gyúrná, én már a Holdban lennék. Az biztos!

 

Merrefelé gyűjtött éneket, mesét itt a környéken?

Moldvai csángók közt kezdtem, kb. 79-80-ban. Először ott tartóztattak le. A kihallgatás szinte szóról szóra ugyanúgy zajlott, mint Bulgáriában, mikor kisebbségi törököktől gyűjtöttem: „Miért ezek a régi házak érdekelnek, miért nem a szocializmus vívmányait fényképezem, Amerikának dolgozok-e? Azonnal adjam oda a kazettáimat, filmjeimet! Kinél aludtam, kivel beszéltem?” Hát sok szép népdal és mese jött át a határon büdös zokniban, sáros törülközőben, olajos rongyban! Aztán Gyimesbe, és ide, Csíkba is jártam sokat, meg Háromszékre, kivált Esztelnekre, egy Csavar Jenő nevezetű emberhez, akinek az esze is, pont, mint a neve, olyan volt. Amúgy csavargyárban dolgozott Kézdivásárhelyen. Aztán jártam fel a háromszéki havasi csángó telepekre, egymástól két-három kilométerre fekvő tanyákra. Egyszer megyek egy ilyen telepen, hát egy nyolc-kilencéves gyermek messziről meglátott, odatette a tűzre a pityókát, asztalra a pálinkát, forrásvizet, hogy ha bejövök, ne valljon szégyent. Betessékelt. A szülei oda voltak rókagombászni, a fiú 3-4 napig egyedül volt otthon, rendezte az állatokat. Mondtam neki, üljön már le. Nem ül, azt mondja, üljön a vendég. Ez a gyermek érett volt-e, vagy koravén?! Ha a buszon, Pesten, megnézem az utasokat, sokszor harmincéves éretleneket látok, ez a kis legényke ilyen zsengén kész ember volt. Nyakába esett a teljes élet. Abban az időben mindent dokumentáltam, fényképeztem. Ezt mára kezdtem elhagyni. Az élmények, itt gyűltek össze, szívtájon. Ami itt megmaradt, őrzöm. Őrzöm, forgatom… használom.

 

Akkor szíven találta Vidnyánszky Attila felkérése, hogy vegyen részt a Csíksomlyói passióban.

Igen, ilyesmiben nem volt részem addig. Mégis azt mondtam neki, hogy ez nem fog menni. Nem vagyok színész. A színész át tud változni viszonylag rövid idő alatt, és tán nem is mindig a maga akaratából. Én erre képtelen vagyok. Erre azt mondta, ő engem hív meg a darabba, legyek, aki vagyok. Megegyeztünk. De volt még kétségem más is. Hogy fér bele a világ legmegrázóbb történetébe az én bolondságom?

 

Tartott tőle, hogy a passió műfaja és a móka nem fér össze?

Igen. A rendező erre azt mondta, nem lehet két órán át szakadatlan feszíteni egyetlen színházi darabot sem. A folyamatos fájdalomkeltésbe belealszik a közönség. Rám vár a feladat, hogy a misztériumot derűs józansággal támogassam meg, megcsiklandozzam a nézőket, egy kicsit oldjam a feszültséget. Aki nevet, az védtelen. Na ekkor lehet pontos szavakkal markolatig döfni. A bűneinkbe persze, a bennünk bújdosó kis és nagyördögbe. Ellenpontok, ütközések nélkül a dráma elernyed, más műfaj után nyögdécsel. Királygyilkossághoz is kell egy részeg kapuőr, aki fonákul beszél.

 

Vagy egy bolond!

Shakespeare a bolondban bölcset lát, és sokszor éppen a bölccsel állítja szembe. Alig van drámája, amelyikben ne magasztalná fel az udvari bolondot, bohócot. Sok ember meghökkentő, kíméletlen igazságát a bolond szájára adja. Ő az, aki nem tud másképp, csak szőr ellenében simogatni. Nem a vidámsága kacagtat. Pontos ítéletei, váratlan szúrásai nevettetnek előbb, később, mikor a színpadon már csak a hűlt helye van, és ő már rég az öltözőben vetkezik, szavai akkor ejtenek gondolkozóba. Úgy, mint az „okosbolond” Barát Jóska sziporkái nehéz időkben, Gyergyóalfalun. Egyszer a milicista ráförmedt, hogy ha nem adja bé a szamarát a kollektivbe, akkor ő azt elveszi. De jó nekem! – így Jóska bá. Há az métt jó magának? Met lesz egy ilyen csinos milicista vejem, mint maga. A milicista se rögtön nevetett. Talán később se. Még az is lehet, hogy elgondolkozott, de ez már az utókornak nem érdekes. Ellenben Jóska bának nagyon hálás ezért a vakmerő tréfáért. A Passió vándor alakja sokban hasonlít a klasszikus bolond figurához és ehhez az okosbolond Jóska bácsihoz. Előbb, látszólag nem tudja hová keveredett, aztán próféták közé emelkedik, vándorbotjából pásztorbot lesz. Hűsége a Lear király udvari bolondjáéhoz és Jóska bácsiéhoz hasonló, csak ő az Úr bolondja.

 

Van az effélére egyházi példa is?

A középkori risus paschalis, vagyis a „húsvéti nevetés”. Mesemondókat hívtak a templomba, báboztak is, hogy a sok böjt és vezeklés után megvidámodjon a gyülekezet, úgy találták, hogy ez illik a húsvéti ünnepkörhöz! A spanyol szerzetestemplomokban ez sokáig szokás volt. Megjegyzem Békés megyében, Nagymágocson is volt egy ferences szerzetes, akit az ávósok eltiltottak a misézéstől, ezért a piacon bábozta el az evangéliumot. „Ne tegyétek Atyám házát kereskedés házává!” – a templomból kufárokat kikergető Jézus szavai, ismerjük. De hogy Nagymágocson, a kereskedés házában templom épült, paravánból, és hogy a róka, farkas és a bárányka igét hirdetett, ezt vajon tudjuk-e elegen? Felícián volt a szerzetesneve, Lenin utca 13-ban lakott. Fürdőruhás könyvtáros lányok közt fényképeztem le őt. Nekem még bábozott.

 

Ezek valami bíztatást, igazolást is jelentettek önnek?

A próbák idején sokszor bátorítottam magam, hogy ha ilyen megeshetett, talán én se vétek a passió ellen. Menet közben aztán úgy kinőtt az agyaram, meg a körmöm! Rám kellett szóljon Attila, hogy nyessek belőle, jobb lesz úgy. A darab rovására nem lehet semmi se, még ha magában jó is. „Aki köztetek a bohócot játssza, ne mondjon többet, mint írva van neki, mert vannak azok közt, is kik magok nevetnek, hogy egy csapat bárgyú néző utánok nevessen, ha szinte a darabnak éppen valamely fontos mozzanata forog is fent.” – Ez is Shakespeare mester!

 

A bolond alakjáról beszélgettünk eddig, de ne felejtsük el, hogy a szerep neve: vándor.

Közösen találtuk ki a figurát, de a végső formát és a nevet Attila adta neki. Én egy csángó embert gondoltam el, aki Csíksomlyón kapaszkodik fel a Nyeregbe, közben énekel, mesél. Teste-lelke emelkedik. Párhuzamos időbe képzeltem el magamat, amikor a tanítványok pl. elalszanak, én is elpilledek. Ők Jeruzsálemben, én itt Csíkban. Attila viszont úgy gondolta el, hogy ez a vándor mai csángó emberként valóságasan Jézus sarkában van, lába nyomát követi, fel egészen a Koponyák hegyére, a kereszt alá. Figyelje az egykori eseményeket, de azért szóljon is bele az eseményekbe, legyen jelen. Tehát legyek néző is és cselekvő is, mában és a múltban, ott és itt. Nahát így kezdtem én a vándorlást.

 

Hogyan választotta ki és hogyan dolgozta fel az énekeket?

Átnéztem a témához illő énekeket kottákból és hangzó gyűjtésekből, aztán kiválogattam, a rendező pedig a darabban elhelyezte őket. Jópár ének saját szerzemény. A 17-18. századi szövegeket régi stílusú gyimesi, moldvai csángó dallamokba raktam. A háromszáz éves szövegek dallamait lecseréltem párezer évesekre. Megoltottam őket. Ezek a pentatonizáló dallamok a magyar műveltség legmélyebb emlékezetéből bukkantak fel, a magyar ember lelke közepéből valók. Van köztük Bartók-, Kodály-, Kallós- és saját gyűjtésű is.

 

Olyan ez, mintha egy időkapu nyílna meg a dallamokon keresztül.

Igen. Jól esett velük foglalkozni, aztán meg nehéz volt abbahagyni. Aztán most már újabb kiskapuk is kezdtek nyiladozni, mert hallom, hogy mások is kezdik énekelni, dúdolgatni.

 

És a mesék?

A passióba illő, odaigazítható meséket nagyjából a szenvedéstörténet időrendjében összegyűjtögettem egy füzetbe és a rendezőnek adtam, válassza ki melyikre van szüksége. Így indult. Úgy hajlítgattam, formáztam őket, ahogy a darab, szerintem, megkívánta. Egyik kedves mesémet aztán Attila beépítette a játékba. Mikor Lucifer egy nagy kalapáccsal szeget ver a kenyérbe, ezt a mesét idézi meg. Ebben a mesében egy kapura szegezett kenyér állítja meg a pokolbéli kígyót. Azt mondja neki, akkor mehetsz tovább, ha rajtad is megesik, ami rajtam megesett: vessenek fekete földbe, mikor feltámadsz onnan s felmagosodsz, éles vasakkal vágjanak el, dorongokkal csépeljenek, kövek közt porrá őröljenek, fojtsanak vízbe, dagasszanak-gyúrjanak, vessenek tűzbe, hétszer sülj meg! A kígyó tudván-tudta, hogy erre nem képes, így aztán haragjába megpukkadt.

 

Van kedvenc meséje?

Van, mindig az, amit éppen mondok.

 

A Csíksomlyói passiók valójában egy gyűjtőfogalom. Az oktatási céllal készült színdarabokat, szakszóval iskoladrámákat nevezik így, amelyek a 18. században a csíksomlyói ferences iskolában születtek.

 

A csíksomlyói gimnázium ferences tanárai, azért írták a passiókat, mert azt akarták, hogy a diákok hinni tanuljanak – és közben játszanak is! Nekem legérdekesebb a mi passió változatunkban az „égi pör”-nek nevezett rész. Ebben a pörben az Úr – égi tanácsosainak segítségét kéri, küldje-e Szent Fiát fájdalmas kereszthalálra? Az ember bűneinek megváltására vajon nincs-e valami más mód? Az égiek, a próféták mind a kereszthalál mellett szólnak. Az Úristen szívébe látunk itt. Magányát, fájdalmát érzékeljük. Ennek a résznek az „Úr evangéliuma” címet is adhatnánk. A darabban háromféle hang küldi keresztre Jézust. Az Atya és az égiek fájdalmas, Pilátus viaskodó, és az utca őrjöngő hangja. Ez a három hangnem egyben tagolja is a darabot. Óriási ötlet! Több ez, mint iskoladráma! A csíksomlyói passiók némelyikébe diákok is bele-bele írhattak, ezekben aztán a csíki humor is meg-megcsillan. Főleg az ördög elporolása adott esélyt a sohasem avítt székely kocsmaköltészetnek. Mennyi réteg! És ne feledjük: ez a magyar színház, a drámairodalom kezdete. Meg kell becsülni. Jó, hogy a Csíksomlyói passió újra színpadra került.

 

Nemcsak a színpadra, hanem az iskoladrámák születési helyére, vagyis Csíksomlyóba.

Másfél éve játsszuk a darabot a Nemzeti Színházban, de ekkora súly alá nem keveredtünk még, mint most itt a Nyeregben. Csíkiaknak a Csíksomlyóit?! Vajon úgy mutatjuk-e meg, ahogy nekik legüdvösebb? Szeretik-e majd úgy, mint mi?! Egykor a somlyói diákok olyan tökéletesen játszották a Jézuskínzókat, hogy a nézők megdobálták őket. Mi ezt vajon megérdemeljük-e? Ilyesmiket gondoltam előre én is. Viszont mikor odakerültem, én már első perctől csak örömöt, segítő kezeket és akaratot éreztem. Elszállott minden nehézség! A játék pedig játék volt, hál’ Isten!

← vissza a cikkekhez