Isten bolondjai/Demokrata

A névtelenség trónján

Beszélgetés Farkas Anitával 2020. december. Demokrata

 

– A mese nem szorul rá, hogy koronát tegyenek a fejére, mert a névtelenség fenséges trónján ül. Ezrek, tízezrek találták ki, és egymáson csiszolgatták. A mesék együtt maga az ember – mondja Berecz András. A messze világban híres ének- és mesemondóval az élő szóval elmondott történetek varázsáról, a pótolhatatlan anyanyelvről és a szamaras bolondok Isten előtti bölcsességéről beszélgettünk.

 

– Még el sem kezdtük az interjút, már túl vagyunk egy nagyon jóízű beszélgetésen, amiben a szőnyegszövéstől kezdve a görög mitológia istenein át a nyájat vezető vagy éppen utána kullogó pásztorokig sok minden előkerült. Előfordult valaha, hogy Berecz Andrásnak elakadt a szava?

– Van téma bőven, amiről nem jut eszembe semmi. A műszaki tudományok annyira elszaladtak, a kütyük, az azokról való gondolkozás, itt pl. nagyon lemaradtam. Mikor programozó atyafiak közé keveredek, egy árva szót nem értek a beszédjükből. Közgazdászok közt néhány pásztordal jut eszembe, amit őszi elszámoláskor szoktak volt énekelni. El-eldünnyögöm, közben még bólogatok is. Persze olykor mesével foglalkozók körében is csak bólogatni tudok. A meseterápia, a mesepszichológia médiaszereplése utóbb jól érzékelhetően megsűrűsödött. Ezek a szakágak lettek a mese első számú terjesztői, népszerűsítői. Ebben a témában sok nyilatkozat, cikk olykor olyanra sikeredik, mintha valami hamar beadandó pályázat szövege volna. Persze tisztelet a kivételnek. Visszakanyarodva a kérdésre, azért még hálaistennek sok mindenről sok minden eszembe jut. Legtöbbször el is mondom – még melegében. Iskolában is felelőtlenül mondtam hamar mindent, amiből inkább a folyosón lett előnyöm, mint órán. A folyosó volt az én igazi területem. Picit eddigi életem is ilyen folyosó élet volt. Iskolákat magamra erőltetve, ablakain kibámulva, szemétszedésen, sósavrakodáson, erdőművelésen keresztül vergődtem – öntudatlanul – egy sötét folyosón át mai mesterségem felé. Énekes mesemondó, néprajzos és műfordító is vagyok. Ezutóbbiért Gyurkovics Tibor terjesztett fel, és tüntetett ki Alternatív Kossuth díjjal. Sokan, akik énekesfelvételeimet ismerik, csodálkoznak mesemondásomon, és fordítva. Ez nekem persze tetszik nagyon. Hatvanhárom éves koromban vettem fel a munkát, mikor más nyugdíjba vonul. Munkakönyvemben 35 évvel ezelőtt az volt: időszaki erdőművelő sétaútkarbantartó. Most két hónapja: színész. Pedig nem vagyok az. Hát azt ugye nem lehet beírni, hogy a folyosók fantomja.

 

– Amennyi hátránya lehet ennek a folyosói életnek, annyi előnye is: mivel nem kell folytonosan másokhoz igazodni, az ember önálló és így tulajdonképpen szabad lehet.

 –Nemrég a Nemzeti Színház tagja lettem. Ízlelgetem, milyen, amikor közösségben vagyok újra.  Persze csak a pálya szélén, mert többnyire saját előadásaimmal veszek részt a munkában. Korábban több évtizedig nem volt ilyen. Egyedül jártam országot-világot. És az is nagyon jó. Magam ura lenni. Ezt azért őrzöm most is. Mikor kiszabadultam az énekességből, a táncházi világból ezzel a mesemondással, új közönségem lett, a meghívóim általában könyvtárosok voltak, de óvodák, parókiák is, kocsmák, börtönök… Kinyílt a világ Amerikától Rómáig, fel Stockholmig, Moldva, Erdély, Felvidék… Zsebre dugott kézzel, egyedül is el tudtam menni akárhova, mert amit éntőlem vártak és várnak ma is, az a fejemben van. Nem kell hozzá semmi… csak közönség! Jaj, Istenem, de szép szó! A barangolásaim során öröm volt felfedezni, hogy a magyar népdal és a magyar népmese egyetemes szépségeket hordoz, és nem tűri el a skatulyákat, amiket korábban ráhúztak. Aztán, érdekes, utóbb egyre többet gondoltam a zenekari életre. És szinte a sírás kerülgetett, hogy milyen jó is volt együtt lenni, muzsikálni, próbálni, gyűjteni, együtt Erdélybe járni. Milyen serkentő volt hangfelvételeket együtt hallgatni, lelassítani, közös erővel kihámozni az esetlegest és a törvényt. A versengés szárnyakat ad. Szikrához, tűzhöz is két kova kell. A zenekaraimmal is alig vártuk, hogy próbáljunk, találkozzunk. Visszahallgattuk magunkat, nem nyugodtunk, míg nem hasonlított az eredetire. Boldogan igazodtunk. Amíg tudtunk.

 

– Például olyan skatulyára is gondolt, hogy a mese csak a gyerekeknek való?

– Arra is. A mese az orrom előtt jött elő a sarokból, mert ott térdepelt, büntetésben volt: felnőtt felnőttnek nemigen mesélt. Ezelőtt húsz évvel elhívtak egy kedves kisvárosba mesét mondani. Előtte vagy ötször telefonáltak, hogy nem baj, ha egy régi asztalt kikölcsönöznek az antikváriumból? És ha még egy muzeális pipa is lenne az asztalon, az sem volna baj? Ebből kezdtem összerakni, hogy a meghívók pipálgató, köpködő bácsikát várnak. A bennük élő meseszellemet, könyvillusztrációt. Találkozásunkkor aztán ámulhattunk! Ők azon, hogy nem bottal járok, szakállam nincs, én meg azon, hogy a tornateremben, a kosárlabdapalánk hálójába friss, illatos cipók vannak, a kemencéből egyenesen a kosárlabda hálójába illesztették. Még a létra is ott maradt. Kézimunkákat terítettek a bordásfalra, gondosan eltakarták, nehogy megijedjek tőle. Ez például egyik kedves skatulyám volt. Egyébként nem volt nehéz a szabadulás belőle.

 

– Azóta változott azért a helyzet valamicskét?

– Mostanában új életet kezd élni, egyre többen mesélnek, és szinte nincs olyan alkalom, ahova meg ne hívnák a mesét. A mese bárhol megállja a helyét, mert egyetemes, és úgy okos, hogy érthető. Ez a mai világban különleges, mert mostanában az okos emberek egyik büszkesége, hogy érthetetlenek. Idegen szavak használata nyakló nélkül, különféle orrhangok… széles a paletta. A mese ellenben még azt is szereti, ha első látásra-hallásra egyszerűnek tűnik. És nem szorul rá, hogy koronát tegyenek a fejére, nem szomjazza az elismerést, mert a névtelenség fenséges trónján ül. A meséket ezrek, tízezrek találták ki, és egymáson csiszolgatták. A mesék együtt – maga az ember.

 

– Talán az elgépiesedő világ ellentéteként lett újra belső igényünk, szükségünk az élő szóban elmondott, az elejétől a végéig ívet húzó történetekre.

– Valamikor a hetvenes évek táján a kis közösség lett az új varázsszó. Arra vágyott minden értelmiségi. Egy picit tán rendszerváltó illata is volt neki. Összejáró emberek, kisközösségek – ezek már a mesemondás előszobái. Ma egész Európa és Amerika újra tele van mesemondó kis közösségekkel, mesetáborokkal, Németország, Ausztria, Csehország, Anglia, Írország, Olaszország… Utóbbiban ott van például a nagyszerű Racconta mi una storia, Storytelling Company nevű társaság, amit egy Paola Balbi nevű Shakespeare-színésznő vezet. Ő Angliában tanulta a Shakespeare-színházat, a pályája csúcsán megkívánta a mesemondást, és Rómában létrehozott egy nagy, boldog mesemondó-közösséget: este mesélnek egymásnak, utána reggelig sütnek-főznek, mulatnak, ahogyan arrafelé illik. Amerikában is tengertől tengerig érnek a mesemondók. Torontóban a Trinity templomban megismertem egy mesemondó-közösséget, az a nevük, hogy Talking stick – beszélő bot. Egy közeli indián törzstől vették a nevet, ahol az a szokás, hogy mikor az emberek összejönnek a hosszúházban ünnepelni, akkor egy régi faragott botot hoz valaki. És mellé egy szép mesét is. És akinek a botot átadja, az egy újabbat kell mondjon. Aki befut a Trinitybe, akár koreai, akár japán, akár magyar, és tud valami szép mesét, történetet, azt a Talking stick tagjai elkapják, elmondatják vele, rögzítik, és egy évben egyszer könyvet adnak ki ezekből. A város támogatatja őket.

 

– Sok énekes-mesés Cd-n és Gyulai Líviusz által illusztrált mesekönyvön kívül készített egy dokumentumfilmet is: az Ez úgy igaz, ahogy hiszitek című alkotásban nagyotmondó mesélők, Háry János ükunokái nyomába eredt szerte a Kárpát-medencében. Nem lenne jó ezt kitágítva folytatni, bemutatva akár ezeket az olasz vagy torontói csuda közösségeket is? 

– Amikor ez a film készült, az ezredforduló környékén elkezdtem ábrándozni egy új filmről, ahol hét mesemondó életét követtük volna nyomon. Az egyik egy algériai postás, aki a sivatagi falucskákba nem csak levelet visz. Az egész falu felsorakozik, úgy várják, vacak kis motoron érkezik, a leveleket kiosztja, de nem engedik tovább, mert mesét kell mondjon. Érdekelt az a török mesemondó is, aki odahaza, a szülőfalujában végig hallgatja az öregeket, és utána a BMW-gyárban, a munkásszálláson elmeséli a többieknek. Azt szerettem volna ezzel az egésszel lekövetni, hogy a médiák tündöklése idején miféle rejtett utakon kering a mese. Hogyan közlekedik, milyen helyzeteket talált magának, ahol élni tud. Hogyan újul meg. Aztán, ahogyan sok más tervem, ez is elpárolgott. Színpadon lenni, kutatómunkát is végezni nekem nehezen megy. Nagy adósságom a Bú hozza, kedv hordozza könyv második része. Abban a félkész kötetben körülbelül száz szó szerepel arra, hogy énekelni, és mind magyarul. Na de, hátha egyszer pontra teszem.

 

– Ha ilyen kevés az életben az időnk, mi a fontosabb, a magunk meséit mondani elsősorban, és csak utána más népekét, vagy mindegy, csak mese legyen?

– A magyar mese nyelvünk karbantartásához, azt hiszem, elengedhetetlenül szükséges és helyettesíthetetlen. Kéthetenként egy nyelv tűnik el a földről, a szürkülés felgyorsult, és a mandarin, az angol, a spanyol és az orosz nyelv szinte minden nyelvet – tehát kultúrát – beolvaszt. Veszélyesnek tartom, hogy a mesének erről a küldetéséről lemondjuk. Nyelvünkben bujdosó régi megfigyeléseket, gondolkodást, tapasztalatot, észjárást, ha másként nem esik jól, akár a mások kedvéért is ápolgassuk! Jó asztal körül a szlovák, az ukrán ember hálás lesz, hogy meglepőt tudok neki mondani. Tudok mondani valami eredetit, amit ő nem tud. Én meg hálás leszek, hogy végre nem az amerikai filmekből untig ismert szemrángásokkal, nekem fölösleges karlengetésekkel beszél, hanem ahogy ő szokott. Nem érdekel, hány csontot sikerült összeszednie, amit a hollywoodi kastélyból kihajigáltak. Ne az legyen szellemi termék, hogy ott jártam a fényes, nagy ablak alatt.

 

– Hogy áll most a magyar nyelv ebben a semmibe tartó rohanásban?

– Jó hír, hogy sok helyütt lubickol, rossz, hogy a forgalmasabb helyeken kevésbé. A főváros, a kultúraosztogató központ – a fakulás fellegvára. Na de nézzük a szebbet. Amikor azt meséli László Géza Kicsibükkben, melynek mára ő az egyetlen lakosa, hogy a házát kerülgette egy huligán medve, de ő készített neki egy hurkot. Mikor abba a hurokba a medve belé talált lépni, az olyan táncot kezdett a vackorfa körül vaj háromméteres sugarú körzetben, hogy ha ő onnót elszabadult volna, nincs az a művelt nép, államelnök vaj kórházigazgató, aki megmondja: melyik hurka melyikünké volt. Milyen eredeti, milyen ügyesen szerkesztett mondat egy magányos remetétől! Káosz felől halad a rend felé. Szinte az utolsó szónál áll helyre a kép. Ilyet az tud mondani, akiben már kész a mondanivaló, és csak aztán mondja. Aki csak akkor szól, ha már tudja mit. A pillanat tört része alatt még ráér játékosan átrendezni a szavakat. Figyelemfenntartó feszültséget okoz az ilyen. A mondat vége pattan, mint az ostor. Még egy példa. Azt mondja a magyar zenei műnyelv a hullámtermészetű hangra, hogy vibrato, tremolo. A türei határpásztor meg így szól: Andriska, maga mikor mezei nótát fú, az utolsó hangot íppen úgy billegtesse meg, mint Duna háta a lámpafényt, hogy aki messzünnet hallja, azt emelje fel, integessen az a hang, mint a nyárfalevél, ha azt akarja, hogy az ablakok megnyíljanak utána! A hangbillegtetés szónak persze nyoma sincs az értelmező szótárban. Nem volt, aki behurcolja ezt a szót hallótávolságra, köztudatba. A szó még él, de a gazdának már nincs rá szüksége.

 

– Ahogyan említette, a történetmesélés, vagy ahogyan angolul elterjedt, „storytelling” egyre népszerűbb szerte a világban. Ha például magyar mesét mond külföldön, annak hogyan tudja átadni az eredeti muzsikáját? 

Úgy, hogy tolmács segítségével, magyarul mondom. Persze három mondatonként elakad a műsor, de hát ez az ára. Ha sikerül olyan közönséget becsalogatni, akit valóban érdekel a magyar mese, sikerre van ítélve. Persze a legjobb tolmáccsal is érdemes előtte való nap találkozni, a mesén átrágni magunkat. A tolmácsnak természetesen nagyon nehéz a dolga. Nemcsak a különös nyelvi fordulatok miatt, hanem hogy helyzetét megértse. Én a visszafogottabb tolmácsokra esküszöm. Volt olyan, aki a mese figuráit igen szenvedélyesen és nekem idegen stílusban utánozta, túlzott arcmozdulatokkal jelenítette meg, rajzfilmekből ismert hangtorzításokkal. Ez a hallgatót megterheli. Szerintem elég, ha egyikőjük, és tán inkább a mesélő jelenítse meg a figurákat, a tolmácstól „elég”, ha a szöveget átülteti. Két karmester nem karmester. Ha összehangolódnak, szárnyai lesznek egymásnak. Aranyhíd két pillére. Életem nagy örömei közé tartozik az a köszönet, hála, amit ezért a világban sokfelé kaptunk, tolmácsbarátaimmal. Illetve nem is mi kaptuk azt a hálát, hanem rajtunk keresztül a magyar észjárás, a magyar lélek… a mese műfaj.

.

– Vagyis inkább a szívre kell hatni, és kevésbé az észre?

Mind a kettőre. A tudomány megteheti, hogy nem szívhez szól – tán kötelessége is – de a művészet nem. Amelyik ezzel próbálkozik, rövid életű lesz. Az ilyet legfeljebb reklám, vagy valami ködös ideológia tarthatja fenn egy darabig. Az ember „fizikai értelemben” nem szereti, ha meghódítják. De a szívünk örökké arra vágyik. Van-e boldogítóbb érzés színpadon, mint mikor érzed, hogy a szíveket meghódítod? Kétszáz fő felett hallani a sóhajt is, mikor egyszerre sóhajtanak. Finom kis cuppanás hallik. A tapsnál is nagyobb ereje van. Ez mindig szívből jön. Shakespeare Prospero-ja, a színpad örök szelleme is számontartja ezt a sóhajt. Vitorlájába ez kapaszkodik belé, hajóját ez hajtja haza felé… Hát még mikor idegen népeket sikerül magyar énekkel, mesével, történettel meghódítanod, és hallhatod az ő sóhajukat! Ez a hódítás, gondolom, Isten előtt is kedves. Nekem a magyar nyelv, műveltség a legfontosabb, de hagyom, hogy megragadjon a másé is. A kirgizeknek van egy közmondásuk: Szíved, ha szűk, a föld tágasságának mi haszna? – Buda Ferenc fordította, nagyon szeretem. Mondok én szívesen kazak, tatár, csuvas, görög mesét, szívesen bújok eszkimó bőrbe is, magyar észjárásomat -ízlésemet nem kezdi ki.

 

– A bolondos bölcs, Naszreddin hodzsa alakjába is szívesen bújt: a KEDD Stúdió legújabb animációs sorozatában az ön hangján szólalnak meg az egyszerre bolond és bölcs, szamaras-szekeres török mester kitekert életigazságai. Hogyan kezdődött a kettejük közös története? 

– A figura már a felkérés előtt ismerős volt, mert már régebben Gyergyóban találkoztam Hazug Pista bácsival vagy az „okosbolond” Szamár Jóskával, másképp Barát Jóskával. Utóbbi ugyanúgy szamaras bolond volt, mint Naszreddin hodzsa: bocskoros, lyukas kabátos ember, sziporkázó elmével, aki minden gúnyolódót félmondattal helyre tett. Nevettető és emberjavító igazságokat tudott. Amikor a hodzsával ismeretséget kötöttünk, még jobban kinyílt előttem ezeknek a szamaras bolondoknak a világa. Tyll Eulenspiegelhez például ő vezetett el. Na és nem akarok megijeszteni senkit, de Jézushoz is alig taposott, új utat találtam általuk. Maurice Lever, az Isten bolodjainak nagy kutatója, a világjavító bolondok legmegrendítőbb alakját az Ecce homo figurában találja meg. Mikor Krisztus Pontius Pilatus előtt magát a zsidók királyának mondja, onnantól kezdve az utca népe előtt ő bolond. Mikor szamár háton Jeruzsálembe vonul, még a nép valódi királyként fogadja, ruháit teríti vonuló szamara lába alá. Kevés idő múlva tüskekoronát nyomnak a fejébe, vörös palástot borítanak rá, a nádpálcát a kezébe teszik, így lesz a római császárnak, a „világ urának” bolondos mása. Antikirály. Mert Ő az igazi. És ez a szent „szomorú bolond”, akit az Úr küldött, világot megváltani. Nem alaptalan, hogy Szent Pál a korinthusiakhoz írt első levelében így fogalmaz: „Senki se csapja be magát. Ha közületek valaki bölcsnek gondolja magát ezen a világon, legyen bolonddá, hogy bölccsé lehessen. Mert e világ bölcsessége bolondság Isten előtt. Mert meg van írva: Megfogja a bölcseket az ő csalárdságukban.” És azt is írja, hogy „…köztetek a legbolondabb én vagyok”.

 

– Hogyan ünneplik e szent szomorú bolondnak, a Megváltónak születését a Berecz családban, ahol már három unoka szíve is nyílogat a mesére?

– Közös énekléssel, imával, sok mesével, történettel. A furulya is előkerül, olyankor aztán jön a tánc, Misi fiunk zongorázik. Kicsik kúsznak, szaladgálnak. Hatvanhárom éve tévétlen ember vagyok. Gyerek koromban egyetlenegy adásunk volt, édesanyám. Ő, amit mókázott, mesélt, azon csüngtünk-mulattunk édesapámmal. Ez volt az iskolám, ezt szívtam magamba, és ezt adom tovább akaratlanul is. Hétköznapokban is, mindenhol és mindenkinek.

 

Az eredeti cikket itt találják.