Bejelentkezés
Cikkek

LÁTNI A SZAVAKAT MAGUNK ELŐTT

Kontha Dóra
Magyar Hírlap
2011.március

2019. január 22. 21:50

SZÍNPAD A VILÁG FELETT

Beszélgetés Kornya Istvánnal
ÚJ EMBER 2019.

2019. január 22. 21:45

A helyes orrtartás végett jó a mese

Bonczidai Éva cikke

2019. január 22. 21:37

ISTEN BOLONDJA

Beszélgetés Kornya Istvánnal

részlet a „Csíksomlyói passió” c. könyvből

MMA kiadó 2018.

2019. január 22. 21:18
  1   2   3   4   5  

KAVICSBÓL LETT SZEGLETKŐ

Beszélgetés Borzák Tiborral

Szabad föld újság 2017.

 

 

Néha meg kell állni a rohanásban és hallgatni a természet hangjait. Neki ez is megadatik. Erdélyi gyűjtőútjai során olyan élményekkel gazdagodott, melyek kijelölték számára az utat. Most hatvanéves születésnapi koncertjére készül. A Kossuth-díjas Berecz András ének- és mesemondóval találkoztunk.

 

 

Közeledik a hatvanadik születésnapja. Műsorának címe: „Ha vagyunk – legyünk!” Honnan származik ez a bölcselet?

– Madarász Gyuri bácsitól. Gyergyóremetén kerestem fel pár éve. Hallgattam, közben ittuk a pálinkát. Amikor a fél pohár pálinkát is már csak „legeltem”, megharagudott és így próbált az élethez kedvet csinálni, vagyis ahhoz, hogy a szíverősítőt hörpintsem fel fenékig: „Fiam, ha vagyunk – legyünk!” Ennél rövidebben (két létigével!) kifejezni vajon lehet-e azt, hogy fél életet ne élj, ahová a Jóisten odatesz, ott légy ember, olyanba bele se fogj, amit nem tudsz befejezni vagy nincs kedved hozzá. Pici kavics ez, de műsoromnak szegletköve lesz.

Saját élete mottója lett?

– Túl nagyszájú volna, ha erre vonatkozna. De nagyszerű, emberhez és műsorcímhez méltó álom, tömör beszéd.

Mi vezérli az úton, ahol halad?

– A belső hang. Vagy hogy mondjam, prücsökinduló. Arra menetelek most is. Gimnazista koromban egyszer lementem a Duna partra. Álltam a Lánchíd alatt, fölöttem rohantak az emberek, tülköltek az autók, én meg szívtam magamba azt a jó hűvös vízillatot. Az járt a fejemben, bár csak élhetnék ilyen életet. Ne kelljen mindig futnom, legyen időm megállni az erdőben vagy a hegytetőn és kiereszthessem a hangom, tűnődhessek céltalan, zavartalanul. Ezt az életet megkaptam ajándékba, de ehhez el kellett kerülnöm az iskolákat. Így tudtam annak a hangnak engedelmeskedni, amelyik énekelni és tréfálkozni hívott. Olyan emberekkel találkozhattam, akik sokrétű, gazdag nyelve még most is furcsa a legtöbb művelt ember szemében. Ez a belső hang nyomott fel Moldvába, dobott oda a Szekuritáte ölébe, vitt el Domokos Pál Péterhez és másokhoz, végül pedig fellökött a deszkára, a színpadra.

Meggyűlt a baja a szekuval?

– Az érdekelte őket, mit keresek a csángóknál. Példát akartak statuálni, ezért képesek voltak nyolc órán át faggatni, kikkel beszélgettem, hol szálltam meg. Mindig kitértem a válasz alól, nem hozhattam bajt jótevőimre. Verést nem kaptam, azt viszont a fejemhez vágták, hiába hazudozok, messziről lerí rólam, hogy Amerikának dolgozom. Nyilván ezért fényképeztem rongyos sárkunyhókat a szocialista építőipar vívmányai helyett.

Voltak emlékezetes találkozásai?

– Sok. Akadt olyan is, akivel szinte testvérek lettünk. Amikor Moldvában letartóztattak és tovább kellett állnom, Gyimesben Bilibók Gusztávnál kötöttem ki. Naplementekor kigöngyölítettem a hálózsákomat a Tatros patak mellett, s egyszer csak kirajzolódott az ég elé egy hatalmas ember alakja. Mondta, szedjem csak a sátram, és kövessem őt. Na, megint egy szekus, gondoltam – de nem az volt. Guszti bácsit ugyanis nem érhette az a szégyen, hogy a háza előtt valaki a szabadban hál. Dacolva a törvényekkel befogadott a hajlékába, vacsorával kínált, marasztalt. Így jutottam el hipp-hopp a pataktól a konyháig, konyhától a tisztaszobáig. Sok otthonom volt arrafelé. Sokat kaptam olyanoktól, akiknek vagyona alig, nyomorúsága annál több. Mesterségem egyik nemvárt jutalma, hogy mikor kitettem magam esőnek, hónak, ezt a falusi ember nem viselte el. Szégyent hoztam volna fejükre, ha nem fogadom el a segítségüket. Működött a vendéglátás tiltás ellenére is. A gyimesfelsőloki Tankó Imréhez úgy jártam vendégségbe, hogy a kaszáló aljában énekeltem a dalait, ő meg fentről visszaénekelt. Egy sort én, egy sort ő. Pár versszak alatt összeértünk és megöleltük egymást.

Példaképet is talált?

– Igen, Gergely Andrást. A kalotaszegi Türén kerestem fel. Nem volt otthon, elszaladtak érte a gyerekek. „Fehér László lovat lopott...” – ezt énekelte, úgy lépett be a kapun. Azonnal megszerettem. Sok mindenben mintám lett. Egyformán gondolkoztunk. Amit csak sejtettem, sokszor ő mondta ki. Hozzá hasonlóan nekem is erős volt az énekhangom, nem minden szobába való. Ezt mezei hangnak nevezte. Egyszer itt, a pesti Duna parton mondta: „Fiam, a mezei nótában az utolsó hangot billegtesd meg úgy, mint Duna háta a lámpafényt, hogy aki messzünnet hallja, azt emelje fel.”

Erdélyi gyűjtőútjai felértek egy mesterképzéssel. Ha nem jut el oda, másként alakult volna a művészi pályája?

– Az embert az élményei formálják. De azért az élményeknek elébe is tud menni az ember. Én főleg Erdélyben kaptam meg, amit kerestem. Meg azt is, amiről sejtelmem se volt. Meghatározták az irányomat és a sebességemet. A magyar énekesműveltségnek és mesekultúrának többféle megközelítése lehet. Nem mindenki jut el a sáros utak végére, kaszálók tetejébe. Ettől még tanulhatnak az archívumokban és az interneten nyüzsgő felvételekről. Nekem szerencsém volt. Járhattam olyan közösségekben, ahol maguk készítették a ruháikat, magukat élelmezték. A családok együtt ünnepeltek, a földet, a mesét és a dalokat felmenőiktől örökölték. Egy kitárulkozó énekes az életét meséli el. Ha sokat hallgatom, szinte behatolok a bordái közé. A lelke látszik. Gergely András mondta: „Ha meghalok, és te ezt a nótát elfúvod, azzal engem megébresztesz. Addig élek, amíg a nótámat fúvod.”

Ez nagy teher? Vagy felelősség?

– Inkább öröm. Azért muszáj foglalkoznom vele, mert jólesik. Hatalmas erdőben tévedtem, hál’ isten, nem találok ki belőle. Mindig találok újat. A mesékhez is így jutottam el. A mesemondók kaszáláskor hátul kullogtak, többet nézték az eget, gyakrabban sodortak cigarettát, inkább télen lehetett hasznukat venni, mikor a jó meleg szobában szórakoztatták a többieket. Nekik mindenki meséjét tudniuk kellett, s még azonfelül. Ezért nála volt a nép lelke, világlátása, ízlése… lelkiismerete. Most, hatvanévesen azt hiszem: egy énekes-mesemondó akkor éri el a pályája csúcsát, mikor egy közösség magára ismer benne.

Mindenki tudja, mit nyújt Berecz András mesemondóként?

– Néha előfordul melléfogás. Olykor furcsa feltételezéseik vannak az embereknek a mesékkel kapcsolatban. Sokszor meghatározzák, hogy „pajzán” mesét mondjak. Jól esik kitörni az ilyen kedves kis kelepcékből. Az sem mindegy, kiből áll a közönség. Egyszer újságírók előtt léptem fel. Egész délelőtt előadásokat hallgattak, közelgett az ebédidő, hát a szervezők az ebéd mellé engem szolgáltak fel. Világos, hogy a pokolba kívántak. Hátat fordítottam nekik, úgy mondtam el a mesét. Erre a váratlan fordulatra aztán felkapták a fejüket. Avantgárdnak gyanították, pedig a helyzet szülte.

Pillanatnyi hangulata is befolyásolja, hogy mit visz a színpadra?

– Nézem vonatból a rohanó tájat és felkavarodnak bennem az emlékek. Dalok jutnak eszembe, felviszem őket a színpadra. A magam rendezője vagyok, szabadon változtathatok. Ismertem olyan mesemondókat, akik úgy mondták a mesét, mint az evangéliumot, egy betűt nem változtattak rajta. Engem inspirál a bizonytalanság. Alakuló, örökké félkész meséimet szeretem legjobban. Messzire el lehet kalandozni, néha nehéz visszatalálni, de mikor sikerül, együtt örülünk a hallgatókkal.

Azért iszik egy pohár bort előadás előtt, hogy feloldódjon?

– Egy deci bor függönyt húz a szemem elé, elhomályosul a nézőtéren ülő egy-egy bánatos ember arca. Ha csak egy valaki nem jön a mesével, zokon veszem, így hát célravezetőbb csupán sejteni, mint tisztán látni őt.

Milyen kincseket őriz?

– Kevés hangfelvételem van, a hallottakat inkább fejben rögzítettem. Egy időben sokat fényképeztem. Székelyvarságon, egy elhagyott telken mutattak nekem egy gémeskutat. Ahogy kihaltak a gazdák, békén hagyták, s a kútágas lombot eresztett. Feltámadt. Ezt például lefényképeztem, kedves kincsem ma is.

Elégedett az eddigi életével?

– Boldog vagyok vele. Hálás vagyok érte. Mondjuk sok örömtelen barátom, ismerősöm van, ez visszatart a harsonafúvástól. Na de azt csinálhatom, amit szeretek. Sok küzdelemre, örömre igazító dal, és mese közt élek, ezért adós vagyok. Az életerő, az öröm benne van a magyar ember zsigereiben, csak olykor fel kell benne szabadítani. Kodálynak például sikerült. Milyen szépen írta a régies székely dalok felfedezésekor: „Az utcán állítanám meg vele az embereket, mikor dúlt arccal loholnak a haszon vagy a falat kenyér után, hogy vigasztalást merítsenek a csodakútból.” Mikor ezt olvasom, valahogy mindig odaképzelem őt is a dübörgő híd alá, ahogy magába szippantja azt a jó finom, hűvös Dunaillatot.

 

 

 

 

Borzák Tibor

Elérhetőségek

Telefonszám:

06/1 / 221 8129
06/70/205 8925

email: berecz.andras@t-online.hu

facebook

YouTube


 
 
slideshow #2 slideshow #3 slideshow #4 slideshow #5
Magyar English
 

Berecz András ének- és mesemondó honlapja