Mese a kereszt alatt

Csíksomlyói Magazin 2017.

Beszélgetés Berecz András Kossuth-díjas énekes, mesemondóval, a Nemzeti Színház Csíksomlyói passió előadása kapcsán

 

Az allegorikus jelenetekben bővelkedő passiójátékot időről időre megakasztja egy vándor atyafi, aki átballag a színen, és karonfogva egy-egy szereplőt elmond egy példabeszédet, mesét vagy éneket arról, amit éppen láttunk. Olyan természetességgel, olyan ízesen mondja a magáét, mint egy csíki pásztorember, aki éppen most ereszkedett le a Hargita rengetegéből…

 

Vándor székelyként jelenik meg a színen a Csíksomlyói passióban, ami nem is a jelmezében, hanem a nyelvében érzékletes. Honnan ez az érzésvilág, ez a nyelvezet, hiszen Budapesten született?

Egy népdalgyűjteményben találkoztam a következő sorral: „Adjon Isten annak ezernyi-ezer jót, ki a te bölcsődet megrendítette vót.” Nagy hatással volt rám ez a mondat, az a régvolt, ismeretlen bölcső engem is megrendített, új útra terelt. Ifjúságomban nem Nyugat-Európába utaztam, hanem Moldvába, Csíkba, Háromszékre, majd Udvarhelyre, Kalotaszegre. Fejem tele volt kérdésekkel, hátizsákom patkószeggel, kaszakővel, élesztővel, sütőporral, Fa szappannal. Ajándékba vittem. Kaptam jó szót, dalokat, tréfákat, szállást, igaz barátságot… és kenyéradó mesterséget. Keletről araszoltam vissza, majd fülemben csángó, székely, mezőségi, kalotaszegi dallamokkal átruccantam Somogyba és a Nyírségbe is népdalokat gyűjteni. Ahhoz, hogy kialakuljanak a kérdéseim, Moldvára volt szükség, az volt az első állomás. A legmesszebb kellett eljutnom ahhoz, hogy saját kíváncsiságom szavakba tudjam önteni. Kitapintottam az iskola és a valóság közti árkokat. Megsejtettem azt, amit a rendszer, a hatalom elhallgatott előlünk. Az volt az enyém, amit magamnak szereztem, ez fokozta az örömöt, és sarkallt, hajtott sáros utakon. Valahogy így zajlott az én honvisszafoglalásom, ilyen volt az én népfőiskolám. Most is járom. Amíg élek szeretném is koptatni a padját. „Névtelen” professzoraimra még mindig sikerül rátalálnom. Ilyen módon találtam rá az egyébként még Magyarországon is itt-ott meglévő nagyszerű népdalokra, mesékre. 1979-1980 után egyre sűrűbben jártam ki, hiszen a legjobb példaképeim, barátságaim odahúztak. Mégis, ezek az élmények sokkal később „löktek” fel a színpadra, ahol arról adtam számot dalokban, mesékben, hogy én még beszélni, mesélni és énekelni tudó emberekkel találkoztam.

 

A rendező, Vidnyánszky Attila harmonikus egységbe hozta a nép­táncot, a népi énekekkel, ezzel illusztrálva a szenvedéstörténetet. Ez a nyelvezet mégis kissé távolságtartó lehet a mai közönség számára, hiszen a városi ember már nem beszél így. Az Ön feladata, hogy a gesztusai, meséi révén összekösse a nézőt az előadással?

Az eredeti szöveg 18. századi csíki tájnyelv. Magam élő, létező nyelvet hozok az előadásba. A mese elmondása könnyít a megértésen. Amit olvasva nem ért a mai városi ember – vegyük mondjuk a budapesti embert – hallgatva, látva megért. A hangsúly, a játék, a beszéd kottája, a mozdulatok, a szünetek a hév, az indulat segítenek. Súgnak. Az embernek több antennája van, mint érzékszerve. Ha a közönség szívét megérinted, akkor is megérti a lényeget, ha soha életében nem hallotta a csíki, moldvai, vagy épp a háromszéki nyelvjárást. A szavak mögött mindig ott van a közlésvágy, egy olyan érdekes, leírhatatlan hullámhossz, amely képes átadni a szöveget. A mesékben még a holtak is beszélnek. Ezt többnyire érzi a közönség. Mégis, a szöveg és néző közötti távolságban van valami bizsergető jó is. A ritka és találó szavak meghódítják a kétfülű embert. Olykor a félfülűt is. Ilyen csodát láttam már. Mesterségem legnagyobb örömei közé tartozik. Általában egyedültartok előadásokat, minden rezdüléstföl kell mérjek. Nincs tehermegosztás. Csatár vagyok hátvéd és kapus. Gyűjtő, szerző, szerkesztő, rendező, előadó. Világítás sem kell, olcsóbb a rendezvény. Amikor elalusznak valamin, vagy vakaróznak, esetleg megdobálnak, akkor azt a részt megnyesem, de amin kipattan a szemük, figyelnek, azt megtartom. Én is jobban szeretem, ha szeretnek, mintha nem. Bár azzal is ki lehet békülni.

 

Az előadáson a színészek – dolguk szerint – szerepet játszottak, de Ön nem követte őket, hanem sajátos gesztusokkal járt-kelt, mint egy igazi székely atyafi, és értelmezte, kicsit kikerekítette a látottakat.

Amikor a rendező megkérdezte, vennék-e részt a darabban, azt válaszoltam, hogy bennem semmi alázat nincs, színészi feladatra alkalmatlan vagyok. Egy szöveget, ha valamiért meg kéne tanuljak, három évig nézegetem fél szemmel tiszta eredménytelenül. Ha a negyedikben már oda-oda kacsingatok, akkor esetleg az ötödikben ragad rám belőle valami. S ha a hetedik esztendőben színpadra viszem, az már nem is hasonlít az eredetihez. Kivetkezik önmagából, felöltözik, hízik, apad, elkanyarodik. Sokszor én magam is alig érem utol. De azt mondtam Vidnyánszky Attilának, ha rám, mint Berecz Andrásra gondolt, akkor meggondolom. Azt mondta: pont így gondolta. Na már hallottam is, hogy „kattan a csapda”. Fogva voltam, színház közepébe hulltam. Mint légy a levesbe. Mint Pilátus a krédóba. Szoktam is bolondozni a színészkollégákkal, hogy az igazi pilátus itt én vagyok köztetek, hó! Örülök neki, teljesen új világba léphettem be, a küszöb magas volt, s még eddig nem hasaltam el. Színpadi játékban, még pedig súlyos és szent misztériumjátékban magam lehetek, a színpadra magamat vihetem fel. Azt mondhatok és énekelhetek, amit szeretnék, úgy viselkedhetek, ahogy a történet hat rám. Kevés, pontos, és nagyon finom rendezői sugallat persze keretet szab, hál’ isten.

 

Ezek szerint nem is egyformákat mesél az előadásokon, és a dalok sincsenek benne a szövegkönyvben?

Ezeket az énekeket magam válogattam és Attilával közösen illesztettük be a drámába. Néhányukat meghagytam eredeti állapotában. Az énekszövegek egy részét azonban főleg gyimesi keservesek dallamába helyeztem. Díszítményei gazdagok, kétszer nem lehet ugyanúgy elénekelni. Díszítésvilága olyan gazdag, és szabad, hogy szinte örök változásban tartja őket. Szinte követelik a variálást, újraformázást, játék után kiáltanak. Nem kottából énekelek, hanem az emlékeimből, saját és a mások gyűjtéseiből. Nagyjából egyformákat mesélek. Tizedik előadás körül vagyunk, a mesék most már kezdenek saját magukhoz hasonlítani, de itt-ott mindig igazítok rajta. A belső órám persze ketyeg. Fel szoktam húzni örökké, hogy meg ne álljon. Ez nem önálló est. Végszót is találtam mindegyikhez. Ez volt tán a legnehezebb munka.

 

Nem csak a nyelve, hanem a gesztusai is szenvedélyesek. Amikor a megidézett ördög szemei össze-visszaugráltak, azt kevesen tudják maga után csinálni…

A szenvedélyt, a lázat a színpad hozza ki. A közönség érkezése, az az izgató csend, a várakozás ott az elején, onnan közel-távol, a sötétből. Ilyenkor fohászra is sor kerül. Amikor a színpadon vagyok, nem mindig tudom, mit csinálok. De a mesém alakjait látom magam előtt. Éjjel is előjönnek, felsorakoznak ágyamon vagy rám taposva a szereplők, és egymás szavába vágva kiigazítanak, megdorgálnak, tanácsokat adnak. Ez a szeme járását, másik a kardja suhogását mutatja, vagy éppen követeli rajtam. Nem hagynak aludni. De ezért nem haragszom rájuk. Muszáj őket számba vennem, megforgassam, mert ők adják meg a mese ízét, elevenségét. Egy-egy finom megfigyelés kelti életre az alakokat. Mindig akad valami kicsiség, amit nagy vétek kihagyni. Ha az ördögnek elöl van a nyelve, már csak kötök egy bogot, meg egy csomót rá. Hogy miért? Nehogy valami szépet mondjon, s ha mégis, akkor nehogy jókor. De persze az efféle „leírásokban”, megidézésekben el lehet veszni. Fontos nagyon, dísze a mesének, de sose mehet a cselekmény rovására. Az ének díszítménye sem mehet a dallam rovására, kabátra is minek annyi rézgomb, hogy a hónod alját kínozza. A maga helyén jó ez is.

 

Amikor elkezd mesélni valamit, spontán használja a tájnyelvet?

Nem azért mondom úgy, mert megtanultam, hiszen nem is tanultam meg. Annyit jártam mindenfelé, s az utazó emberre mindig ragad valami. Énrám ez ragadt. Elkezdem a mesét és hallom, ahogy az öreg mesemondó mondja, akitől hallottam, hát rábotlik a nyelvem, nincs benne tudatosság. Nyelvünk, főleg a budapesti, töredezett, idegen utakon halad a korral. Színeit veszti rohamosan. Mintha gazdája szégyellené, vagy nem tudná, hogy aranypor pereg ki már jó ideje az ujjai közül. Én bánok minden elhagyott szót, elkent hangsúlyt, és zavar, mikor magamon észre veszem. Ezek az iskoladrámák például gyönyörűen őrzik a régi csíki tájnyelvet. Szórendje lenyűgöző.

 

Még milyen érdekességeket fedezett fel magának a Csíksomlyói Passióban?

Komoly nemzetközi előzménye van, hiszen jellemző volt a barokk korban, hogy a szerzetes tanárok drámákat írjanak, a diákok előadják. Nekem az például nagyon érdekes ebben a Passióban, amikor az Úristen önmagával vívódik, allegorikus alakokat hív össze, mint pl Tisztaság, Ártatlanság… hogy megkérdezze őket: „Valóban meg kell-e feszíteni a fiamat?” S ezek az égi tiszta lények prófétákkal egyetembenkifejtik, hogy bizony nincs más megoldás. Mielőtt e földön elindulna a történet, már előrevetíti a végkifejletet, és ezzel máris árnyalja Pilátus, vagy Júdás karakterét. Mert ők isteni terv részei lesznek így. Az ítéletnek ebben a darabban három hangszíne van: az első az Úristené magáé és égieké. Második Pilátusé, aki a düh és a bizonytalanság hangszíneit váltogatja. A harmadik az utca­nép, aki már őrjöngve követeli. Ez a három hangszín és hangerő, egymásra épül. Ezek azért íródtak, hogy a diákok alaposabban és játékosan megismerjék, átéljék hitünket. Talán ezt nevezzük ma drámapedagógiának. Nekem is nagy öröm ebben diáknak lenni, Jézus és Mária körül forgolódni, énekelni. Feladatom, hogy a tréfát csak addig a kerítésig vigyem, ameddig nem bántja meg a darab egészét. Egyébként a középkorban Európa szerte szokás volt – ahogy a források írják – „tréfás fabulákkal” megkacagtatni a gyülekezetet húsvéti prédikáción. Ez később odáig fejlődött, hogy erre mesemondókat kértek fel. Risus pascalis – húsvéti kacagság – volt a neve ennek a szokásnak. Sokat eltűnődök ezen mostanában, hogy vajon ezek is nem hozzám hasonló pilátusok voltak-e. Hogyan tudtak a szentség határain belül viccesek maradni. Hogyan szolgálták az Istent fülcsiklandozással? Látták-e az Úr mosolyát? És én még csak nem is húsvét idején, hanem a kereszt alatt mesélek. Római katolikus, hívő emberként. A rendező egyébként azzal nyugtatott meg, hogy minden drámában szükség van ellenpontra. Egy „rendes” királygyilkossághoz is szükség van egy bolondra, ajtón álló részeg katonára. Nna, hát így.

 

A meséket, énekeket leírja?

Inkább fejembe vésem. Van itt a Passióban olyan mese, ami harminc évet várt arra, hogy elmondjam, Most találtam meg a helyét. Leírtam. Persze a dalokat is. A színházért. Világítóknak is könnyebb, ha követni tudnak, kollégáknak is könnyebbség. Azért olykor Cd lemezekre rögzítem legkedvesebb meséimet, dalaimat. Utóbb „Láttam a holdat előttem” címmel a testvéri összetartásról és széthúzásról, korábban „Angyalfütty” címen a táncok kialakulásáról készítettem énekes-mesés kiadványt.

 

Ön járt a csíksomlyói búcsúban?

Igen. Legtöbbet Csáu idejében jártam, mikor még búcsúsból kevesebb, megfigyelőből több volt. Akkor a fogunk között beszéltünk, s a hátunkkal is láttuk merre halad a szekus. Abban az időben még a kazettákat is elvették tőlünk, amire a népdalokat gyűjtöttük. Azt mondták ez román nemzeti kincs, nem vihetem ki az országból. Biztos most is azt hallgatják. A ’80-as években büntették azt, aki szállást adott más országbelinek, főleg, ha magyarnak. Engem is lefogtak, s nyolc órán át faggattak, de már fel voltam készülve arra, hogy mit mondjak, korábban megbeszéltük Domokos Pál Péterrel. „Botanikus légy fiam, aki növényeket fényképez, s ehhez ragaszkodj buta arccal mindenképp”… engem nem vertek meg, de azt keresték, hogy kivelálltam szóba, kinél háltam. Hogy verjék meg őt. Pokolra kellett menni a tudásért, mégis ez volt a mennyország. „Hálás” vagyok a szekunak, a miliciának. Amit ennyire féltettek tőlem, sokkal jobban megbecsültem, megszerettem. Úgy örültem a szerzeményeknek, mint a lopott holminak, s a tolvaj örömével hoztam haza… De erről annyit tudnék még mesélni, hogy az a diktafon is füstöt fogna…