A barna medve fekete szőre

A barna medve fekete szőre,

avagy a világ megegyenesítése

 

Minden relatív, azaz viszonylagos, volt nagyon régen életem talán első fontos filozófiai felismerése,

amikor az Einstein-féle relativitásról éppen csak futólagos ismereteim voltak. Például az idő tekintetében. Néha fél perc is iszonyatosan hosszúnak tűnik, máskor napok, hetek is könnyedén elrepülnek. Kedden este Berecz András aradi, a Kamaraszínházban megtartott előadása után

(mindig megnézem, mekkora egy produkció időtartama) meglepetéssel konstatáltam, hogy szűk másfél óra (az eltelt idő egy részét a taps, a vastaps tette ki), s csalódottan vettem tudomásul, mint gyermekkoromban egy-egy izgalmas olvasmány befejezésekor, hogy most már tényleg vége, a tapsok

hatására adott ráadásnak is. (Átlátok a művész szitáján: ki volt gondosan számítva a jelenet. A „spontaneitást” egy jó szónok, művész stb. nagyon precízen kidolgozza, ezúttal például, az előadás bevezetőjében elhangzott, szokatlannak, sőt abszurdnak tűnő kijelentésre csak akkor kapott végső választ a közönség. A ráadásban.)

Berecz András, aki idén október végén ülheti 60. születésnapját,

egészen különleges művész. Az „ének- és mesemondó”, ahogyan mindenütt, saját honlapján is szerepel, csak nagyjából igazít el. Rengeteg díja, kitüntetése, köztük több magyarországi helység

díszpolgársága, az alternatív és a valódi, állami Kossuth-díj stb. az őt nem ismerőket segíti

ugyan eligazodni személyét illetően (a díjakat mégse adják ingyen), de őt hallani, még inkább látni kell ahhoz, hogy teljes biztonsággal leszögezhessük: kivételes, egyedülálló, és nagyon szeretni való jelenség.

Néhány éve már járt Aradon, a Kamaraszínházban, s akkor, emlékezetem szerint, azt írtam róla, hogy „elbűvölt”. Most is elbűvölt. Úgy mondja, annyi humorral és bölcsességgel, a mához is szóló üzenettel (bizony!) a mesés történeteket, hogy a néző szájtátva hallgatja (ha éppen nem hahotázik) előadását,

amelyben nem utolsósorban arc-, test- és kézjátéka, a hangjával való (olykor halk, sejtelmes, máskor „indulatos” mesteri bánásmód kelti a hatást.

Végignéztem jó pár, az interneten hozzáférhető tucatokban mérhető) műsorainak részleteit. És azt fedeztem fel, hogy némelyik mai, fiatal humoregyüttes (nevezzék, ahogy akarják) az ő poénjait használja fel. De lehet, hogy mindannyian azonos forrásból, a népi humorból táplálkoznak? Kié az elsőbbség, nem tudom. Amit állíthatok: jó harminc-valahány esztendeje a Hargita-hegységben egy tehénpásztorral hozott össze a sors. Két-három pohárka pálinka kíséretében az öreg – akkoriban még hozzám képest öreg – olyan (eleje, közepe, vége tökéletesen megkomponált) történetet mesélt el a közeli faluba betört medvéről, hogy tátva maradt a szám, s irigykedve (csúnya emberi tulajdonság!) arra gondoltam: uramisten, ha nekem ilyen mesélőtehetségem lenne… Berecz Andrásnak, a Budapesten született művésznek az istenáldotta tehetség megadatott. Egy ideig csodálkoztam, honnan ez az elképesztő (leginkább a székelységére emlékeztető) nyelvi kultúra, előadásmód és tudásanyag? Hát onnan, hogy szorgalmasan (nem kis munkával) gyűjtögette mondhatni az egész Kárpát- medencében a nyersanyagot műsoraihoz, amelyeket nagyszerű érzékkel, intelligenciával, műveltséggel, személyes ötletekkel gyúrt össze úgy, ahogyan azt tucatnyinál jóval több műsorában, kazettájában, később CD-jében adott közre. Poénjait oldalakon keresztül idézhetném. Nem teszem. Berecz Andrást – sokáig éljen! – hallani, de főleg látni kell. Aki nem látta, az biztosan szegényebb egy nagyszerű művészi élménnyel (de minimum egy másfél órás kellemes kikapcsolódással) bárhol a magyar nyelvet értő Kárpát-medencében.

 

JÁMBOR GYULA