A helyes orrtartás végett jó a mese

Bonczidai Éva cikke

Berecz Andrással 2012 telén Gyergyóalfaluban találkoztam először, amikor a helyi művelődési házban mutatta be a Hazakísérlek című lemezét, melyen Gyergyó régi népzenéjéből hozott haza egy szép válogatást. Már maga a gesztus is ünnep volt, olyan különleges ceremónia, melynek részese akar lenni az is, akit csak csodálkozni vetett arra a vidékre a sors. Nem volt kérdés, hogy a takarókba bugyolált kisbabámmal ott fogunk-e toporogni a terem végében, mert hallani akartam ezt a mosolygó bajuszú embert, akit különböző felvételeken már láthattam, hogyan csűri-csavarja a szót, hogyan villan a szeme egy-egy pontosan időzített csönd után, mikor valamely ravaszul megfogalmazott igazsággal ámítja a hallgatóit. Abban a februári didergésben azonban nem a mesemondó, hanem az énekes állt a színpadon. Olyan volt, mint az imádkozók, akik tiszta lélekkel állnak meg ünnepelni. Nem tudom felidézni, miről beszélt az énekek között, de azt a múltból visszalopott dallamot igen.

Pár nappal korábban egy portál szerkesztőjétől azt a feladatot kaptam, hogy készítsek egy ötperces videóinterjút a Kossuth-díjas művésszel a bemutató után. Nem tartottam jó ötletnek egy színpadról lejövő embert faggatni, hiszen amit mondani akart, azt biztosan elmondta épp az előbb, de nem volt sok választásom, hiszen tudtam, hogy hamarosan indul tovább a szomszéd faluba. Három kérdéssel készültem, és válaszolt is mindre valamit. Például arra, hogy ha majd egyszer valaki úgy áll színpadra, hogy elmondja Berecz András történetét, abban a mesében mi lesz a legnagyobb kaland, azt felelte, hogy ezt kérdezzem meg majd attól, aki ilyet merészel tenni. Az éppen bemutatott lemezről nem faggattam, de azért elmondta, hogyan és miért készítette. Ars poeticába illő szép és fontos gondolatokat mondott, amelyekről – mint hallottam – az előttem érkezett újságírónak is beszélt. (A videóinterjút végül nem küldtem el a szerkesztőnek, mert Berecz András mondataiból ugyan lehetett volna egy vagány kisfilmet vágni, de igazi választ egyik kérdésemre sem kaptam.) A pár hónapos fiam felsírt, őt meg már mások kezdték faggatni. Épp félkézzel próbáltam egy hátizsákba gyömöszölni az összes cókmókunkat, és közben magamban dohogtam, hogy lehetek ilyen félkegyelmű, hogy egy normális kérdést se tudok megfogalmazni, amelyre válaszolni lehetne, amikor valaki megérintette a vállamat. Berecz András volt: – Maga jókat kérdezett, de nekem pár hetet kellene gondolkodnom rajta, hogy jót válaszoljak, és igaz is legyen.

Azóta évek teltek el, felhívtam, hogy szeretnék vele beszélgetni. Nagyot sóhajtott, hogy esetleg két hónap múlva tud időt keríteni, de ő már annyiszor mondta el mindenfelé, hogyan indult a pályán, honnan ez az ízes beszéd, hogy már maga is unja. Mondtam, hogy láttam, hiszen sok interjút elolvastam, de nekem ne panaszkodjon, mert amikor olyat kérdeztem volt tőle, amit nem szoktak, akkor furfangosan kitért a válasz elől. Elnevette magát, megígérte, hogy megnézi a naptárát, és később visszahív.

Bevallom, nem hittem neki. Pedig aznap délután tényleg szólt a telefon, és három nap múlva a szerkesztőségünkben beszélgettünk Budapesten – pár utcányira onnan, ahol ő a gyermekkorát töltötte.

 

„az igazság ott van a szoba és a konyha közt elszotyogtatva”

 

– Soha – mosolyodott el, amikor arról kérdeztem, hogy volt-e valaha olyan „igazi” foglalkozása, amellyel oda lehetett állni szülők elé, hogy adják hozzám a lányukat. „A szüleim faluról kerültek a fővárosba, reménykedtek, hogy a gyermekük még „sokra” viszi. Édesapám azt gondolta, hogy belőlem orvos vagy jogász lesz. Elmentem a jogra, mert annak volt valami kevés köze az irodalomhoz és a történelemhez – ezeket szerettem, de még jobban a művészettörténetet. De édesapám – akinek sokat adtam a szavára – ettől a szótól, hogy művészet, mindig megrándult. Azt mondta, szélhámosság az mindenestül. Ilyen józan, eke mellől jött ember volt, értelmiségiként is az maradt, bár tíz-tizenkét nyelven tudott, fordított is hét-nyolcon, s elvégzett három egyetemet. Trágyás szekéren megtanulta a latint, s rárakta a többit” – mesélte. Mint mondta, igen különböző intéssel és másfajta buzdítással tarisznyálta fel az édesapja és az édesanyja: „Bementem a szobába, ahol édesapám fordított. Épp kereste a legjobb spanyol szót egy kémiai szövegben, rám nézett az írógép mellől: Fiam, te miért ragyogsz? Belőled semmi nem lesz – és visszafordult a munkájához. Kimentem a konyhába. Édesanyám két centis zsírban bundáskenyeret sütött. Kisfiam, te miért lógatod az orrod? – kérdezte. – Nálad szebb és okosabb ezen a Földön nincs. Persze éreztem, hogy az igazság ott van a szoba és a konyha közt elszotyogtatva, de hálás vagyok mindkettőjüknek. Édesanyám azt sugallta, kapd össze magad, mert valami terád vár, amit csak te tudsz elvégezni, és abban kell neked a legjobbnak lenni. Édesapám meg azt mondta, fiam, ha nem úgy fogsz neki, hogy reggel már lásd a napodat, nem vagy ember – dolgozni mindenért meg kell, tanuld a nyelveket, tájékozódj, mert az okos ember könnyen magába gabalyodhat, kimerül, dögunalmassá és gőgössé válik. Légy alázatos, lásd be, hogy senki vagy. Ez nem jó tanítás? Dehogynem! A másik tanítás is az. Hogy ne nagyon törd magad, mert benned lakik a lehetőség. Nem kell mindig a más tudományába feledkezni, azt találd meg, aki ott kucorog benned. Teljes igazsága volt mindkettőnek.”

„az én lehetetlenségeim semmiségek”

Arról is faggattam, mindig magától értetődő volt-e, hogy ő járja a világot, szertehordozza az énekeket, történeteket, amelyekre rátalál, és közben nőnek a gyermekek, vagy időnként nem ártott asszonybékítő dalokkal, mesékkel hazatérnie. Mint mesélte, a családi nyugalom lélektana abban is gyökerezik, hogy a felesége táncolt, és pontosan ismerte ezt a zilált életet, hogy milyen folyamatosan úton lenni. István fiuk születése előtt Berecz András három hónapra Amerikába utazott, addig a felesége itthon egyedül építtette az otthonukat, és „olyan gazfickókat adott az Úristen”, hogy a nagyapja műhelyéből mind ellopkodták a szerszámokat. „Más már ettől elbujdosott volna, ő viszont megedződött. Ott volt a nagy hasával, én a Föld túloldalán, segítség sehol. Az élet küszöbén voltunk, meg kellett élezni a kést. Volt amin. Adott az élet fenkőt. Olyan érdes embereket vetett elé a sors, hogy ahhoz képest az én lehetetlenségeim semmiségek” – sóhajtott.

„a felhőnézés sosem haszontalan”

A mesefák, nótafák életében különös kettősség az, hogy ők a társaság közepe, de amúgy a hétköznapjaikban sokat vannak egyedül. Raszul Gamzatov példáját hozta fel: az avar írónak az volt a szokása, hogy hátrament a kertbe, és a földön feküdve nézte a felhőket. Amikor a felesége már harmadjára szólt, hogy kész az ebéd, ráripakodott: nem látod, hogy dolgozom?! Berecz András is azt tartja, hogy a felhőnézés sosem haszontalan, mert a legpontosabb képek és szavak általában a társtalan csöndben kerülnek a helyükre. Egyik példaképe, Hazug Pista is szóba került. Töredelmesen bevallottam, hogy sokáig azt hittem, igen rövid út vezette őt el azokhoz a fontos feladatokhoz, amelyeket felvállalt. Sokáig azt gondoltam, Domokos Pál Péter barátsága okán irányult a figyelme Gyergyóalfalura, hiszen a Széchenyi-díjas történész, néprajzkutató három évig volt ott kántor és máig él kultusza a faluban, ahol egész legendárium fűződik a híres baktai remetéhez, a néhai nagyotmondó vadőrhöz, azaz Hazug Pistához is. De az igazság az, hogy sokkal kacskaringósabb út vezetett a Baktára. Domokos Pál Péter a moldvai gyűjtésre vértezte fel Berecz Andrást hasznos tudással, majd jóval később egy kalotaszentkirályi táborban hallott először Hazug Pistáról Balázs József festőművésztől, de csak évtizedek múlva, az Ez úgy igaz, ahogy hiszitek című, a Kárpát-medence nagyotmondó mesélőiről szóló dokumentumfilm forgatásán ismerkedett meg a baktai vadőrrel, aki barátja és példaképe lett. „Kérdeztem, hogy jár-e erre medve, farkas, veszedelmes-e errefelé? Há’ fijam csak a kétlábujak, azok a veszedelmesek” – idézte fel. Állítólag, a vadőr megutálta az emberiséget, de az embert azért mégsem. Például az egyik vadásszal télen felmentek a vadlesre, és a vadász belealudt a várakozásba. Egyszer arra ébredt, hogy valaki rázza a hátát. Megfordult, s hát Pista bácsi didergett ott. Mert amikor látta, hogy a vadász elaludt, fogta a kabátját és ráterítette, aztán a hátukat egymásnak vetették, s Hazug Pista a zord gyergyói télben ott vacogott. „Na, ha így utálja valaki az emberiséget, avval nincs nagy baj” – magyarázta.

„az esti magányába egy koppintásra beengedett ötünket”

Kicsibükk is tanulságos találkozás volt a magánnyal. A Gyergyóremete szomszédságában lévő faluban ötven évvel ezelőtt több mint százan éltek, ma viszont egyetlen lakója van.

A Hazakísérlek című lemez kapcsán ismerhette meg Berecz András a gyergyóremetei polgármestert, akinek példás tevékenykedése nyomán a székelyföldi falu kultúrája is virul. „Annyi szeretet, tapintat és lehetőség van benne, hogy jó volt odamenni – emlékezett e kötődés kezdeteire az ének- és mesemondó. – A koncert után azt mondták, üljünk le, beszéljünk a folytatásról. Szervezzünk tábort, ahol a régi gyergyói éneket, táncot, hangszeres zenét visszatanítjuk. Így indult a tábor, és évről évre egyre nőtt. Gyergyóremete volt, aki a legjobban megértett.” Egyszer, amikor a családjával látogatott oda, a remeteiek tanácsára elmentek Kicsibükk irányába „szépet látni”. Valahol füst szállt fel, arra vették az irányt, és bekopogtak a kis faházba, ahova bebocsátást is nyertek. „Egy ember élt ott egyedül, de ő az esti magányába egy koppintásra beengedett ötünket. Olyan kicsi szobája volt, hogy csak az ágyára tudtunk leülni. Ott lényegtelen nem hangzott el! – emlékezett. – Egy ember, a városok felé hömpölygő nagy áradatban, aki otthon maradt. Mondtam a gyerekeknek, látjátok, itt régen laktak, aztán a rendszerváltáskor gerendára szedték a házakat és továbbálltak. De egy embernek hiába mondták a szülei, hogy fiam, megyünk, gyere. Ő nem ment, mert itt született. A lába lefagyott, le kellett vágni. És én addig nem nyugszom, amíg járást nem szerzek neki. Kicsibükk nekem ezt jelenti. Hogy találtam egy embert, aki mint utolsó mohikán egyedül él egy olyan helyen, ahol áll a templom, áll az iskola, ő viszont nem áll a lábán. Őt, László Gézát kéne most talpra állítani. Biztosan vannak segítségre szoruló jó emberek még sanyarúbb helyzetben, de én az ő szemébe néztem bele. És addig nem érzem jól magam, míg járni nem tud.”

„aki vesztes háborúból is nagy mellénnyel jön haza”

Berecz András kitüntetett figyelemmel fordul a nagyotmondó mesék felé. Mint mondta, a háryjánoskodás kapcsán leginkább az érdekli, aki vesztes háborúból is nagy mellénnyel jön haza: „Amikor hazajön a fogságból ezekkel a történetekkel az ember, pont azt mutatja meg, hogy még maradt annyi lelkierőm, hogy elszórakoztatlak, hogy bolondozni tudok. A nagyotmondó meséket ezért szeretem. Mert a hajánál fogva húzza ki magát bajból, bánatból. Nem vettem részt háborúban. Nekem egy nagy, megrázó élményem volt: 2004. december 5. Ettől kutyán voltam. Fájt. Az egész életemet áthúzta. Mindent elölről kellett kezdeni. Bármilyen lemezt csinálok vagy mesét mondok, mindig azt keresem, hogy a feledékeny, idébb-odább tehető tömeget, a változó ár cselédjét, hogyan lehet saját sorsa iránt fogékonnyá tenni. Összeszőni széjjel kuszálódott szálainkat. Hogy tudjunk leülni egy asztalhoz – ezért igyekszem olyan meséket, dalokat előszedni a magyar és a rokon népek hagyományaiból, amelyek efelé terelnek. A Szabó Ervin könyvtárban erről beszélgethettem az idős Csingiz Ajtmatovval is, akinél magasabb hőfokon tán senkit nem gyötört ez a kérdés. Egyik elindítóm, mesterem és példaképem volt ő.”

„a mesék ebben az életben marasztalják a hallgatót”

A Magyar népmese napját Benedek Elek születésnapján ünnepeljük. Ritkán esik szó a haláláról, pedig egy gyönyörű és fölöttébb nyugtalanító történet. Az Ellenzék 1929. augusztus 20-i számában terjedelmes cikket közölt a hetvenéves Elek apó eltávozásáról és életművéről. Majd az alábbi kiegészítés következik: „BRASSÓ. (Az Ellenzék munkatársának telefonjelentése.) Pénteken délben Benedek Elek eszméletlenül feküdt ágyán. Szerető felesége, aki megérezte, tudta, hogy ez már a halált jelenti, csöndesen kiment a kisbaconi kuria kertjébe, amelyen keresztül tiszta vizü, kis patak csörgedezik. És ott, a patak partján kilenc darab veronál pasztillát vett be. Ezt a mérget Benedek Elekné régen rejtegette, mert a házastársak, akik forrón szerették egymást, megfogadták, hogy egyik sem fogja tulélni a másikat. Amikor a veronált bevette, bement a betegszobába, hogy utolsó, könnyes pillantásaival elbucsuzzon az urától, a kivel szinte egy lélekké forrasztotta a hosszu évek harmonikus együttélése. Megcsókolta a szép, ezüsthaju, férfi fejet, amely behunyt szemmel pihent a párnán. Azután a maga szobájába ment. Lefeküdt és amikor a hatalmas méreg-adag hatni kezdett, mélyen elaludt. A család kétségbeesve állotta körül az ágyat, mert a gyermekek tudtak arról, hogy szüleik milyen határtalan szeretetről tanuskodó, de végzetes fogadalmat tettek egymásnak. Mindent elkövettek, hogy édesanyjukat eszméletre téritsék. De a kilenc veronál pasztilla hatása hatalmasabb volt az orvosok kétségbeesett erőfeszitésénél. Ebből a halálos álomból Benedek Elekné nem tért többet magához, és ma, hétfőn reggel, fél kilenc órakor örökre lehunyta szemét, hogy egy nappal később kövesse a nagy adatra imádott férjét, aki az ő veronálos kábulata alatt adta vissza lelkét a mindenhatónak.”

Olyan ennek a két ősz hajú embernek ez a konokul megtartott fogadalma, mint egy szépséges mítosz. Mégis beleborzong az ember, ha arra gondol, hogy valaki, aki mint Elek apó, annyi mesét ismert, ilyen szövetséget köthetett – hiszen hány mese indul úgy, hogy a királynak meghal a felesége, vagy hogy az özvegyasszony egyedül neveli a fiát. Erről is kérdeztem Berecz Andrást, aki szintén jól ismeri a mesék természetét: „Evilági magyarázatot erre nem tudok. Ha valami, hát a mesék ebben az életben marasztalják a hallgatót. Tíz körömmel kapaszkodik az életbe. A mese arra való, hogy ha valaki igen fenn hordja az orrát, rákoppint, és ha valaki igen lógatja az orrát, kicsit felcsapja – a helyes orrtartás végett jó a mese. De hogy valaki miért vet véget az életének, az a magyar mesevilág felől nézve megmagyarázhatatlan. Szép irodalmi példák persze vannak bőven. A mesék nagy része odáig kíséri a hősöket, amíg egymáséi lesznek és boldogok lesznek. Ritkán megy velük a sírig. Egy kazah mesét tudok, amely mégis. Balázs Béla fordította, A fakó lovacskában jelent meg. Itt is számos kaland árán lehetnek egymáséi a szerelmesek, de aztán folytatódik a mese, és a szemünk előtt megöregszenek. Az öregember nincs otthon, és meghal az asszony. A hírt hárman viszik meg. Az öreg épp hattyúkat lőtt nyilakkal, a három hattyú ott a nyeregkápában, amikor jönnek szembe a hírhozók. Mondják neki, hogy szállj le a lóról, mert hírt hoztunk. Az öreg leszáll, a botjára támaszkodik. Azt mondja az első:

• Tudtuk mindig, hogy jóeszű vagy, s a szavaid is pontosak. Mondd meg nekünk, mit veszít az az ember, aki az apját veszíti el!
• A kővár omlik össze, amely megvédett – feleli az öreg.
• Nem hiába gondoltuk, hogy te eszes vagy, mert valóban az vagy – mondják.

– Ha egy ember az anyját veszíti, mit veszít el? – kérdi a második.

– Soha ki nem apadó hűs forrást, amelyből mindig jó inni.

• De jól forog az eszed, isszuk a szavaid – álmélkodnak.
• Ha valaki a testvérét veszíti el, mit veszít avval? – kérdik.

Az öreg gondolkodik:

– Az egyik szárnyát – feleli végül.

Megint kérdez az első:

– S ha a feleségét veszíti valaki, mit veszít?

• Ezen már hosszabb időt gondolkodik, majd azt mondja:A botja törik el, amelyre támaszkodott egész életében.

Csak ennyit tudott mondani, mert a bot, amelyre támaszkodott, eltört, s ő úgy esett le, hogy meghalt. Ez az egyik legmegrendítőbb mese, amit ismerek.”