Belehalni is szép

Berecz András arról, hogy a terített asztal mit művel a lélekkel

A népmesékben puliszkát eszik a szegény ember, vagy még azt se: az igazi szegénységet az éhséggel lehet a legjobban érzékeltetni. A mese végén viszont lakomával ünnepelnek, hiszen mi mással lehetne megörvendeztetni a családot, a barátokat, a vendégeket, mint a dúsan terített asztallal, a szívből kínált étellel? Berecz András Kossuth-díjas ének- és mesemondó élete során ezt már számtalanszor megtapasztalta.

 Sümegi Noémi

 

Mindenki hoz magával egy tarisznyát a gyerekkorából: az önében milyen emlékek, ízek, illatok lapulnak?

Az illatos vasárnapi húsleves emléke, mellette a szabad Európa rádió, vagy a főtt húsokhoz készült egres- és meggymártás, azt olyan finoman tudta édesanyám elkészíteni, hogy amíg élek, a nyelvemen itt marad. Azóta is keresem ezeket az ízeket, de a titkát édesanyám magával vitte. Néha hozzávágtam, hogy miért nem tud olyan császármorzsát készíteni, mint amilyet a napköziben adnak. Felnőtt korban tudtam meg, hogy az a császármorzsa bizony zacskóbeli. Biztos nem nagy tudomány, de én azt most is hatalmasan szeretem. Mikor a szüleim nem voltak otthon, akkor néha „önkiszolgáló” éttermekben ebédeltem. Az alumínium tálakat nem, de a hideg meggylevest, túrós csuszát kedveltem. 15 forintból jól laktam.

 

Az otthoni étkezések hogyan zajlottak?

Édesapámmal leültünk, és mint a farkasok, úgy fogtunk neki – ezt jóllakottan is meg tudtuk csinálni. Pillanatok alatt eltüntettük az ételt. Édesanyám nem is ült közénk. Állva gyönyörködött bennünk. Mikor a tányér fehéredni kezdett, akkor mindig pakolt rá. Aztán, hogy édesapámmal egymásra pislogva megadtuk magunkat, szépen összekanalazta, ami maradt, és azt ette. Nagykunságban, ahonnan édesanyám származik, sok helyen volt így. És ezek az asszonyok nem zúgolódtak, nem szenvedtek. Álltak fölöttünk, megdicsőülve. Ragyogtak, mert a mohó férfisereg szakadó verítékkel szürcsölt, azzal hozsannázott – asszonyok kezét áldotta. Úgyhogy édesanyámnak is az ételnél nagyobb öröme volt, hogy az övéi esznek. Kapott is a kezire annyi csókocskát!

 

Négy gyermekével hogyan alakultak ezek a közös étkezések?

A gyerekek már nagyok, s az élet mindenfelé elszólítja őket. Mikor hazajönnek, az egyik telefonál, a másik ír valamit, a harmadik ledőlt, mert éjszaka talpon volt, szegényke, de mikor az ebéd illata föltekeredik a kuckókba, jönnek ám elő, mint napfényre a bogárkák. Az asztal körül alakulnak ki a legvidámabb beszélgetések. A feleségem igen jól főz. Más, mint amilyet otthon ettem. Édesanyám jó zsíros ételeken tartott, a feleségem könnyebb, olajos konyhán. Legutóbb rántásnélküli leveseket szerettünk meg, erdélyies, savanykás fajtákat. Jó koszton vagyok, szeretem a konyhát, de még jobban, amit a terített asztal a lelkekkel művel. Egy mesében a mennyország is terített asztal, nem felhő. Terített asztal, ahol a lelkek hosszú kanalakkal egymást etetik.

 

Vannak közös szokások?

Az egyik így eszik, a másik úgy. Misi ínyenc. Gyerekkorában ezt mesélte: „Érdekes, a többi gyereknek azt mondják a konyhás nénik, hogy fiam, hát használd azt a kanalat és egy kicsit lassabban egyél, ne, mint a disznó a vályúnál. Nekem meg azt szokták mondani, hogy Misike, most már fogd meg azt a rántott húst, vágd zsebre, s lódulj, itt nyámmogsz már két órája.” Ő olyan lassan, nyugodtan és gyönyörködve eszik mindent. Katika még a sütemény után is kenyeret evett, az volt neki a negyedik fogás. Közös szokásunk az evés előtti ima.

 

Ön aztán felnőtt korában eljutott sokfelé, az Óperenciás-tengeren is túlra.

Törökországi vonaton például, ha valaki evett, mindenkit körbekínált. Ha aludtam is, fölébresztettek, tessék, most enni kell! Amikor viszont én álltam neki, hogy egyek, mindenki felszökött, irány ki a folyosóra, egyek csak nyugodtan, ne kelljen őket megkínálnom, hát ők tulajdonképpen ott sincsenek. Messzi vándortól szégyellték elfogadni, de kínálás nélkül enni is szégyen. Hát így oldották meg. Többek közt ezért is éreztem magam biztonságban köztük. Aztán Amerikában töltöttünk a zenekarral három hónapot. Egyszer rendeztek egy svédasztalos fogadást a tiszteletünkre, de olyan hipp-hoppra ott volt az asztalnál mindenki, hogy mire odafértünk, már nem volt semmi. Hollandiában is, amikor kérdezték, hogy akarunk-e enni, kicsit szabódtunk, már húzták is el az ételt. Felénk és tőlünk Keletre olykor a vendég azért fal, hogy a gazda nehogy bánatba ne essen. Nehogy az asztalának rossz híre keljen. Ezeket is idővel tanulja meg kezelni az ember. Persze a tapintat, a szeretet, a barátság itt is a legjobb tanácsadó.

 

Mi az oka az eltérő kínálási módnak?

Hagyománytisztelő helyeken az evés: szertartás. Az nem azért van, hogy te jóllakjál: az magánügy. Fordulj le a székről, s érezd jól magad! Szép törvény, hogy a vándornak enni adj. Ebbe tán még belehalni is szép. Talán legszebb vendégségeket Erdélyben láttam, tapasztaltam. A vendégség a kiáradó szeretet, a gondoskodás, az önzetlenség jele. Ha élősdi volnál, ülhetnél az asztaluknál, mert soha nem mondják, ühüm, ühüm, vagy kotródj végre! „A szállás Istené, ne köszönje!” – ezzel szoktak búcsúzkodni, útra ételt csomagolni, italt zsákba lopni, gyerekeknek ajándékot küldeni.

 

Útjai során evett valami nagyon szokatlan ételt?

Hirtelen a birkaagy jut eszembe, amiből kunoknál is, kazakoknál is először a vendég eszik, ő is osztja széjjel. Nagyon finom! Erdélyben nagy kedvencem az orda hagymával, uborkával. Nem vagyok válogatós, nem vagyok ínyenc. Mindent megeszek, és általában örömmel. Egyszer elmentünk táncosok, zenészek Olaszországba. Nagy tányérokon incifánci falatkák. Fogások közt nagy idők. A táncos kollégák, akik kemény fizikai munkával boldogították az olaszokat, azt gondolták, ha ez így fog menni, baj lesz, mert ők itt szép csendesen megnyuvadnak. Kedvesen szóltak a pincérnőnek, hogy ha most a konyháról nem küldnek ki valami emberesebb adagot, akkor mennek a szomszéd közértbe, vesznek valamit. Azonnal kihozták nekik a következő fogást, pedig 34 még hátra volt. Aki bírta türelemmel, az ugyanúgy jóllakott, csak később. Két világ találkozott: az egyik mediterrán, az ételnek melléfekvő, beszélgető társaság, amelyik élvezi, hogy még éhes, ráér jóllakni, a másiknak az ükapja is futásban volt egész életében örökké.

 

A nagy tányéron kis fogást nem bírja a magyar ember?

 

Bírja, de az idegeiben más van. A tiszaroffi Eszti nénit például Angliában így kínálták. Kórházba is került. Azt hitte, hogy szegény angoloknak nincs ennivalójuk. Nagy tányéron kis étel neki azt jelentette, hogy: nehogy elvedd má, alig van nekünk is! Szegény angolok egyre kisebb falatokat adtak egyre nagyobb tányéron. Tán már az is átvillant az agyukon, hogy levegővel él a néni. Náluk ez a tálalás a kedveskedés volt. Hát Eszti néni tepsivel szokott kínálni! A tányér púpos legyen, a pohár színültig legyen, asztal lába rogyadozzon! Van! És Isten segedelmével talán lesz is! Használd! Ne sajnáld! Ne sajnálj! – Annak a tepsinek ez a jelentése. Fáy András egy idevágó, régi francia írásra bukkant a magyar vendégszeretetről. Itt van, azt mondja: „A magyar nemes kaput nem tart, vagy azt örökösen záratlan hagyja, nehogy a vendéget eltiltani láttassék. Ezt úgy szokta nézni, mint csupa gyomrot, amelyet sok válogatott ételeivel s szíves kínálgatásaival minduntalan ostromol. Étek után engedelmet kér, hogy jól tartott, s még szuszoghatsz. Éjjelre csupa pehelybe fullaszt. Másnap, hogy múlatni kényteleníttessél, vagy kerekedet vereti ki, vagy cselédedet itatja le.” Aztán még megtoldja Fáy: „A dátuma ezen levélnek egy kevéssé régi ugyan, de hála az égnek, még nem egészen avult el.” Hála bizony! Én is azt mondom. Megvan az még ma is!

 

 

A bor mellett ma feltámadóban van a magyar kézműves sör is.

Keletje van, láttam a piacon házi sört, ittam is finomat. A német ipari sörgyártás lesöpörte a magyar házi sörfőzést, aminek pedig nagyon régi változatai is voltak: Gyergyóban nemrég még mézből is készítettek sört. Egy darabig kutattam én is az elveszett régi magyar sör után. Így jutottam el a csuvasokig. Ez egy Etil menti nép. Oroszul: Volga. A sört úgy mondják szöra, az árpát – urpa. A csuvas sör a világörökség része az én szememben. Nem azért, mert finom söröket tudnak készíteni, és nemcsak azért, mert áldozati italnak használják, imákat, táncokat tudnak, amelyeket a sörkészítés különféle szakaszaihoz igazítanak, hanem a sördalaik miatt. Ezekben hatalmas költői leleménnyel a rokonságot dicsérik. Testvéreket tudnak kibékíteni ilyen dalokkal!

 

A katonasága alatt viszont pálinkáért szökött ki…

Kidobtam magam, ahol a kerítés gyenge volt. Három kulaccsal az oldalamon mentem fütyörészve a zalaszentlászlói kocsma felé. Be is varrtak a kalocsai fogdába. Ott pedig csuda dolgokat tanultam meg. Az első az volt, hogy gyufalábakon is lehet kenyeret pirítani. A vaskályhán úgy pirítottuk a kenyeret, hogy a gyufaszállal kiszúrtuk átlósan, így négy lábra állt a kenyér. Hű, de szépen megpirult az! Micsoda illata volt! De a fogdában a kínai konyha filozófiáját is megismertem. Egyszer hoztak nekem a pajtások a konyháról lekvárt, húst, répát. Látogatni is tilos volt, nem hogy etetgetni! Akkor jöttem rá, hogy minden jó mindennel. Amikor a kínaiak jöttek ezzel az édes-savanyúval, mondtam, álljatok meg, ember, én ezt már a kalocsai laktanyában kipróbáltam! A csipkelekvárt fölkentem a húsra, répával elnyeltem. Olyan jól esett! A szakácsok is ezt csinálják, csak ők szépen elkeresztelik. Megnézik a térképen, hol van még ismeretlen hely a földön, és kiválasztanak egy franciás vagy angolos nevet, hogy „odavalósi szelet”. Olvasom az étlapon, már csorog is a nyálam, mert úgy érzem, hogy amíg hawai szeletet falok, pálmás ingben napozok. Kagylót eszek? Már látom az Eiffel tornyot! Büdös sajt? Kipp-kopp, fapapucs, tisztán hallom! A pattogatott kukorica is a mozikban kis híján megbukott, de mikor amerikai zászlós zacskóba tálalták és ráírták: „popkorn”, fellendült az ügy. Mesemondásra is néha így szoktak biztatni: ember, ez tiszta sztendap! És dicséretnek szánják! Gyerekkorban is azért rágóztam, a csomagolópapírt szagolgatva, mert azt hittem külföldön vagyok.

 

A hamuba’ sült pogácsa a szegény ember eledele, a Terülj, terülj, asztalkám! az örökös jólét szimbóluma. Amikor a mesékben megjelenik az étel, az miről árulkodik?

A mese az árvákhoz, az elesettekhez hajol oda. A szomorú ember fejét szokta megemelni. A szegény embert pedig úgy tudom megjeleníteni, mint éhes embert. Annál nyomorultabb, mint aki éhes, nincs. S aki hallgatja, az át tudja élni, hogy ezen segíteni kell. Az éhséget pici igyekezettel még a gazdag ember is át tudja élni.

 

A mese végi lakomával pedig mindenkit jóllakatnak.

És ott már nem csak az éhes eszik. A földkerekségen minden ünnep – indián, ázsiai, afrikai – azzal jár, hogy böjt és hála után leülünk és eszünk. A konyha szentély, mert összebékíteni legjobban az éhes embert lehet. Sok témán hajba kap az ember. Tál, kanál is összezörren. De megvárakoztatni, megéheztetni, asztalhoz ültetni, jó szóval tartani egy társaságot, az igen, ott béke van. A közös evés – főleg abban a régi világban, ahol nem zörgő nejlonból evett az ember – az bizony nagy ünnep. Elmegyek a barátomhoz vendégségbe, és egyszer csak ott az ennivaló? Nem én vágtam el a csirke nyakát, nem én tollaztam le, nem én vágtam le a malacot, csak úgy beleülök a közepébe? Már is hála van bennem.

 

Fel szokták kérni, hogy vacsora mellett szórakoztassa a közönséget?

Eszegető embert előadással megzavarni nem szabad. Sokszor mondják, hogy olyan aranyoson tudod mondani, mondjad, mi meg majd közben eszünk. Hát nem lehet. Nem lehet, mert meg kell becsülni magát az evést is, érdemli az is a figyelmet. Fáj a szakácsnak is, hogy amit megálmodott, csak fél figyelemmel eszik. Ha jó halászlét eszem, hozzám ne szóljon senki. Nem tudok rendesen válaszolni. Eszegető társaságot ezer dologgal lehet szórakoztatni, de tartalmas beszéddel nem, mert a jó szóhoz és a jó ételhez is teljes figyelem kell. Ami beszéd háttérzörejnek is jó, az csak olyan. Nem elég, ha tudod, hol tartok – még a csöndjeimen is gondolkozz, hogy az miért volt ott. Nem elég, hogy a leves ízét érzed, bámuld meg a leves aranykarikáit, örvendj, hogy asztalnál ülhetsz, ehetsz, ihatsz. Hogy élsz.