Ez a száz mese – etikai kódex

Ez a száz mese – etikai kódex

Varga Klára

 

Berecz András, Kossuth díjas ének- és mesemondó a május 12 és 14 között a Karinthy Színházban a X. Színházi Olimpia keretében megrendezésre kerülő Nemzetközi Mesemondó Fesztivál kapcsán – amelynek ő a művészeti vezetője – arra kérte a sajtó képviselőit, hogy türelmes és kíváncsi közönséget toborozzanak a mesékhez.

 

–   Úgy tudom egy észt, egy skót és három görög mesemondó érkezik a fesztiválra.  Tolmáccsal fognak mesélni, vagy angolul?

– A skót mesemondó angolul fog mesélni, de a többiek az anyanyelvükön. Azok előtt a nézők előtt is szeretnénk kinyitni az ajtót, akik nem tudnak olyan jól angolul, hogy tolmács nélkül is értsék a mesemondást.

– Ön is tolmáccsal járja a világot Johannesburgtól Torontóig. Le lehet fordítani egy másik nyelvre azt a hatalmas nyelvi, kulturális, történeti és lelki gazdagságot, amit egy mesemondó akárcsak egyetlen mesével átad?

– Nem egészen, nem teljesen. De alapos munkával, erős odafigyeléssel csodákat lehet művelni.

– Mi az, amit adhat a hallgatónak a számára idegen anyanyelven megszólaló mese?

– A mesemondó anyanyelvének zeneiségét, teljes eszköztárát, amelybe a szem, az arc, a kéz mozgása is beletartozik.

– Ez azok a dolgok, amik el szoktak veszni, amikor valaki elkezd angolul mesélni?

– Igen. Legyen az finn, portugál, perui indián… aki beletanult… főleg az amerikai életbe, többnyire a szem- és testjátékát is megváltoztatja. És legtöbbször az amerikai filmekben már túlon túl ismert magatartásokhoz hasonul. Ez az eredetiségből vesz el sokat.

– A meghívott mesemondókat ön személyesen ismeri. Mesélne róluk?

– Piret Päär Észtországból jön. Az észtek kíváncsiságáról annyit, hogy mesélőkről készített filmünket lefordították észt nyelvre, és moziban vetítették. Nagy részt őmiatta. Az ő meséit beemelték az észt általános iskolai oktatásba.

Tom Muir skót mesemondó az Orkney szigetekről érkezik. Tengerparti tanyán született. Híres mesemondó lett, a skót nép öröme, büszkesége. Görögországból három óvónő érkezik, akik egymás szavába vágva mesélik – hol a görög mitológiát, hol a nem rég gyűjtött népmeséket. Kitűnő zenészek is egyben. Lesz még a mesélésen kívül egy nagyon fontos program: a faggatózás. Én leszek az egyik kezdeményező, aztán, remélem a kedves közönség is kérdez majd. Megtudakoljuk, mi is a mese túlélési technikája a meghívott mesemondók világában, hol tart ma ez az örökifjú műfaj.

– Természetesen ön is mesélni fog a Karinthy Színházban.

– Igen, házi gazda és fellépő is vagyok egyben.

– Honnan ismerte Hazug Pistát és Szamár Jóskát, akiknek az alakját utóbb felidézte a Nemzeti Színházban?

-Hazug Pistát legalább harminc évvel ezelőtt emlegette egy Balázs József festőművész, aki Gyergyóalfaluban lakik. Amikor találkoztunk, ő a kalotaszentkirályi táborban éneket tanult. Figyelte az én munkámat. Általában az Énekelni tilos! felirat alatt megálltunk a kocsmában Gergely András türei határpásztorral, és énekeltünk. Elkezdtük a munkát kilenckor, és sokszor hajnalban fejeztük be. Egyszer, amikor megálltunk a tábla alatt, odajött az a végvári vitéz formájú csudaember, ez a Balázs Jóska, ezüsthaja volt, fazékra nyírva. Azt mondja nekem: – Figyelem a maga munkáját, el kellene, hogy jöjjön Gyergyóalfaluba, Hazug Pistát meghallgatni. 

Nekem nagyon tetszett ez a név, hogy Hazug Pista, kíváncsi lettem, hát mit tudhat vajon. Mégis jó pár év eltelt nélküle. A találkozásunk olyan tíz-tizenöt éve történt. Készítettünk egy filmet nagyotmondó mesélőkről – úgy mondja a néprajztudomány – a háriádák mesélőiről-  (Ez úgy igaz, ahogy hisztitek – nagyot mondó mesélők nyomában Berecz Andrással – 2003),és ez alkalommal felkerestem Hazug Pistát Gyergyóalfaluban. Karácsony Molnár Erika, akivel együtt dolgoztunk a filmen, nem olyan rég ment el közülünk. Hazug Pista is elment, úgyhogy lassan már ez is történelem.

Amikor találkoztunk vele, emlékszem, segélycsomagból származó női selyemingben, nagy szakállasan, kopott öreg zsíros kalapban, a tűz mellett oldalt feküdve mesélt.

-Miről szóltak a meséi?

– Arról, ahogyan ő a medvékkel szokott leszámolni. Két kézzel, egy kézzel, karddal, szóval. Estünk jobbra, balra a gyönyörűségtől. Meg is nyitotta a kis népfőiskoláját, mert onnantól kezdve sűrűn jártam oda. Balázs Jóska vitt ki hozzá az autóján. A legközelebbi szomszéd tíz kilométerre volt tőle, és abban a remetei magányban, kint a Maros mellett  figyelte a halmozgást, a vadak mozgását. A halászoknak, vadászoknak beszámolt arról, amit látott. Ott mesélt sokat pl. a természetről. Az ő meséi találtak leginkább az én lelki alkatomhoz. Nekem ezek a nagyot mondó mesék, és főleg ezeknek egy olyan ága, amelyikben vesztes csatából győztesen tért haza valaki, titokzatos. Nem adja magát könnyen, nem olyan egyszerű, mint elsőre tűnik.

 Ez a fajta ember, aki ilyen meséket mond, és aki sok szenvedésről csak tréfásan hajlandó beszélni, nem csak a maga baját gyógyítja, hanem a másét is.

-Olyan meséket mondott, amiket öregektől hallott, vagy olyat, amit maga ” rakott össze”?

-Ilyet is, olyat is. A szereplők állandó tulajdonsággal rendelkeztek, a mesék egy irányba haladtak,

– Mindig a medvével harcolt?

– Olykor ördöggel, máskor asszonyokkal, aztán még „agiátorokkal”, „eltársuraimékkal”.

– És Szamár József?

– Az ő neve Fehér József volt, de ragadványnevin volt ismert: Szamár Jóska, Okosbolond Jóska, Barát Jóska. Barát Jóska azért lett, mert a kapucinusoknál, a szárhegyi minoriták körül szolgált, kétkezi munkákat végzett. Lenézett, igénytelen, rongyos ember volt. Rozoga szamaras szekerével amerre járt, derűt hozott. Ezzel együtt mégis ünnepelt sziporkázó elme. Hamar szégyenbe maradt, aki a nyelvit rajta próbálta élezni. A hatalom embereit más talán nem is tréfálhatta meg nyíltan, csak ő. Ő volt a rendszer két lábon járó kritikája.

Ceaucescu rendszerben egyébként ilyesmiket nem lehetett mondani, mert hamar a sapkád megigazították, vagy vittek a Duna Deltába, csatornát ásni. De azt még a milicista is szégyellte volna, hogy a proletárok proletárjával kötözködik. Ezért tudta őt is megsemmisíteni pár szóval Szamár Jóska.

– Ő egy eleven mesehős volt?

-A világirodalomban bőségesen megtaláljuk a hozzá hasonló alakokat, Till Eulenspiegel, Naszreddin hodzsa… a bolondos bölcs, aki fittyet hány a hatalmasokra, korgó gyomorral is nevettetni tud, sok mesének alapfigurája.

– És meg is maradtak róla a történetek?

-A róla szóló anekdotákkal valósággal újjáteremtették az alakját. Ha nem lett volna az a tragikus történelmi korszak, senki nem ismerné Szamár Jóskát. Mikor a milicista mondta neki, hogy elveszem a szamarát, Szamár Jóska azt felelte, hogy az nekem milyen jó lesz. -Há’ mér’? -Mert lesz egy ilyen szép vejem, mint amilyen te vagy.

– Akkor róla is úgy maradtak fenn a legendák, mesék, mint Mátyás királyról?

– Mátyás király jó király volt. Annyi mese született róla a halála után, hogy ha egyszer csak fölkelne, elcsudálkozna, hogy ővele mik történtek. Mint amikor egy szigetre ráúszik a sok uszadék, és megakad benne, úgy vette körül alakját a halála után keletkezett temérdek mese. De mekkora szerencséje ennek a népnek, hogy meg tudta rajzolni Mátyás királynak ezt a belső alakját. Ezekkel a mesékkel a magyar nép azt rajzolta meg, ki az, akit elvisel a feje fölött. A sok Mátyás mese együtt – etikai kódex. Így nézzen ki, aki ennek a népnek élére áll. Ezekhez mérheti magát nyugodtan.

– Ez az emlékezet és a képzelet hatalma?

– Egy francia Tv csatorna stábja itt járt Magyarországon, megkerestek. Középkori várakról és a várak szellemi örökségéről készítettek filmet. Forgattak Franciaországban, Németországban, Svédországban. Amerre jártak, azokban a várakban úgy állt ott még az asztal is, szék is, ahogy a király tette oda!

Elmentünk velük Visegrádra, a palotába, és csak nézték, hogy mi ez a három kavics itt! Mert amit ott láttak, az nekik csak ennyi volt. Akkor meséltem nekik. Lassan a lényeg is fölsejlett előttük. Épület sehol, de a szellemi örökség virágzik. Ezerszer gazdagabban, mint azokon a helyeken, ahol eddig megfordultak. Mondtam nekik, hogy jó helyen tapogatnak, mert ez sorsunk nekünk itt errefelé. Amit nálunk nem a tatár, török rombolt le, azt a habsburg, vagy az angol bombázók… Épület nincs, de szellem igen. Van, aki ezzel kapaszkodik a tájba.

– Ma már vidéken is inkább a lecsupaszított köznyelvet használják az emberek, mert az számít a tanult ember nyelvének. A mesemondók többnyire mégis ragaszkodnak a tájnyelvhez. Akkor is, ha a saját anyanyelvük, és akkor is, ha nem az. A szép diftongusokkal talán tágasabb a mese tere, jobban el lehet gondolni, hogy a csodák mégis csak megeshetnek velünk?

– Én akaratlanul is hasonlóképpen mondom a mesét, ahogy hallottam, akiktől mesélni tanultam. Ők így mondták, én is így mondom. Sokan szégyenlik, hogy nem a pesti nyelvet beszélik. Szégyenlik a színeket, a többletet. Az egyik tanárnő egy vidéki városkában elmondta: „Én, ha meghallom, hogy itt valamelyik gyerek tájszaólást használ, kiteszem a hidegbe, hogy errűl hamar leszokjon. Nekem beszíjjenek úgy, mint a pesti rádiaó!” Ez a szégyen nem újkeletű. Többek közt a Ludas Matyi újság, a kabaré műfaj is jó alaposan megágyazott neki.

-Még novemberben önt Horvátországban sikerült elérnem telefonon. Akkor azt mesélte, egy Árpádkori templomban forgat, ahol egy bomba felrobbant, lehullott a vakolat, és alóla freskók bukkantak elő.

-A pandémia idején, amikor minden előadásom elmaradt, rákaptam a filmezésre, írtam egy 10 részes filmet. Elcsatolt országrészek területein Árpádkori templomokban énekelek, udvarukon mesét mondok – durván így nézne ki. A telefonbeszélgetés idején Horvátországban, az egykori Szlavóniai területen voltam, Kapornán. Van ott egy gyönyörű – magyarok építette – Árpádkori templom. Épp ebben forgattam. Különös és beszédes a története. A falu népe a 16. században református lett, és a régi freskókat lemeszelték. Aztán ismeretlen okból a magyarok innen elvándoroltak, helyükbe 1700-as években szerbek telepedtek le. A templomot átalakították, ortodox templom lett.  Az 1991-ben kitört szerb-horvát testvérháborúban a horvátok bedobtak az ímmár szerbektől használt templomba egy aknagránátot az épület falai közé. A tető beomlott, ablakok kitörtek, füst szállt fel… nem tömjén. A repeszek négy-öt restaurátor fél éves munkáját másodpercek töredéke alatt végezte el. Feltárta a templom falán a magyar réteget, megjelentek széttárt szárnyakkal az ég hírnökei, a békesség angyalai – tudjuk, hogy nem minket kerestetek, de mi azért itt vagyunk! Ebben a templomban az angyalok lába elé egyik legkedvesebb fohászomat, Széchenyi imáját vittem el, ezt vettem filmre. Ebben az imában az angyalok a példaképei, jövőbe látásukat, munkabírásukat magasztalja és még arra is van figyelme, hogy békességükért, egészségükért aggódjon! Széchenyi István a cselekvő ember mintaképe volt. Hozzá méltó az ima befejezése is: „Ez az én imádságom soha el ne mondassék, hanem szüntelen cselekvés által küldessék az égbe!”

–          Hol tart most a film?

–          Még sok van hátra.

–          Úgy tűnik, ez az interjú azzal fog befejeződni, amivel kezdődött, vagyis a mesefordítással, ugyanis éppen japán nyelvre fordítják a meséit.

–          Kaoru Budapesten tanít japán nyelvet. Öröm vele a munka. Minden kis részletet igyekszek megvilágítani, és nem fárad soha. Egyébként csak úgy, magunktól végezzük ezt az egészet, nem hajt a tatár. De már sejtjük, s reméljük is, hogy könyv lesz belőle egyszer.

–          Milyen érzés egy japánnak magyar mesét mondani?

–          Nagyon jó, és nagyon nagy figyelmet, jelenlétet kíván. Vizsgálni azt a túlsó partot, érti-e igazán amit mondok. Neki is vizsgálni kell mindent, a szavak játékát, jelezni, mikor valami homályos. Hídépítés ez. Olykor jól halad, olykor akadozik, így jó. Meg fogjuk becsülni, mikor közös örömünkre japánok is mosolyogni fognak Hazug Pistán, megrendülni Szamár Jóskán, átsétálnak onnan, magyar észjárást, mesét csodálni.

2023.03.31.

Az eredeti írás: itt