Győri Könyvszalon interjú
Ezeréves életmentő mesék
November 18-án pénteken, 19.30-kor találkozhatunk újra Berecz Andrással, aki a XVI. Győri Könyvszalon vendége lesz. Évtizedek óta járja az országot-világot, hogy meséivel és énekével derűt varázsoljon az arcunkra és a szívünkbe. Az interjúban erről a számára teljesen otthonos világról kérdeztük, amely nagyon sok kincset tartogat számunkra, s amely akár életmentő is lehet: a mesék birodalmáról.
Valójában mesét mondani is egyfajta igazságtétel, nem?
Így van. Az igazságkereső ember a legjobb meseszerző. Az életben sokszor nem érhető el, hogy az igazság diadalmaskodjon. Ezért esténként a tűz mellett, társaságban jól esett legalább szóban helyreállítani a rendet. Az igazságtalanság sok mesét szült.
A mesék világa hogyan viszonyul modern világunkhoz?
A mese szép, boldog, méltó életet kezdett élni, mert sok ember rákapott. Több évtizedig a mese a sarokban térdepelt, oda volt utalva a gyermekeknek és a rajzfilmeknek. De utóbb már társaságban, nyári táborokban, iskolai vetélkedőkön, ünnepeken is felütötte a fejét. És ki talál derülni, hogy olcsó és kitűnő szórakozás, és csodás tudománynak a tára. A sok emberi indulat, a sok ítélet, a világkép, amit ember valaha elgondolt, az valamelyik mesében ott feszül, ott lappang. A sok mese együtt, az maga az ember. Erre sokan rájöttek, és nagyon szeretik.
Ha csak a magam kis életét vizsgálom, például megnézem a régebbi naptáraimat, szédítő távolságok, ahová elhívnak az énekek és mesék miatt. Amúgy, én elsősorban énekes volnék, a mese csak úgy közben jött. Együtt, egymást kiegészítve szeretem és alkalmazom őket. A népdal és a népmese olyan helyekre rángatnak el. Hívtak óvodától nyugdíjas klubig, börtöntől parókiáig. Voltam hippik között egy hajóvárosban, Portland-ben, Amerikában, Kairóban, a Nílus mellett, Torontóban, Párizsban. Észtországba több mint 10 éve járok vissza, és tolmáccsal mondom a magyar mesét.
Az ember messze sodródott ünnepeitől, közösségtől, ha nem kapaszkodik, elmúlhat úgy az élete, hogy egy őszinte estéje nem volt, amikor kitárhatta volna magát. Ezek a mesék az ember helyett beszélnek, olyanokat tudnak kimondani, amikre az ember szavakat sem talál. Sokak munkája, érett gyümölcs, csiszolt ékszer. Formát tudnak adni az érzéseknek, indulatoknak, és megemészthető módon átadni, ez nem kicsiség. Úgy okosnak lenni, hogy közben érthető legyél, úgy vicces, hogy ne légy bántó. Dehát ezek ezeréves munkák.
Ebben a világban, ahol az okos ember jelvénye és címere az érthetetlenség, érthetően okosnak lenni szinte botrány. Korunkban a művelt ember akkor boldog, ha érthetetlen. Hallgatói körbe veszik, és jólesően borzonganak homályos szövegek sorai közt, mint valami árva sikátorokban. Ebben a világban a bolond ember álorcáját fölvenni jó. Amikor valaki a mondanivalóját így kezdi: „Az az igazság, hogy…” „az igazat megvallva…” vagy „meg kell mondanom maguknak őszintén”, akkor mindenki legyint, és a hazugságot, jó esetben a tévedést keresi. De ha csörgősipkában közeledsz, hogy én most csak bolondozok, akkor az emberek lázas szorgalommal azonnal az igazságot keresik. Ami ott bújócskázik velük játékosan a szavak alján-tetején, a mondatok mögött.
Jó pillanatában és jó kedvében találta ki az emberiség a mesét.
A másik nagy előnye a mesének, hogy okosan tud bánni az idővel. Régen úgy mondták a mesét, hogy amelyik résznél elaludt a közönség, vagy vakarózni kezdett, azt a részt megnyesték. Ahol pedig kipattant a szeme a népnek – és ezek a mese legszebb pillanatai, amikor mindenki gyermeknek válik, elfeledkezik saját magáról, kiköltözik a testéből szinte –, azt a részt pedig meghízlalták. Így alakult ki az arány, ami mérce lehetne a világban. A levitt hangsúly értéke az aranyéval vetekszik. Akkor jó, ha be is tudod fejezni. Ha valamit haza is viszel. Mikor befejezed, és úgy marad a nép, elfelejti, hogy hol van. Ezért már érdemes mesélni.
Nagyon kell kapaszkodnia az emberiségnek, hogy megutálja a mesét. Nagyon nehéz lesz neki…
Hogyan lehet megőrizni a „mese-tudatállapotot” a mindennapokban?
Nem tudom, mert én a civil társadalom számára használhatatlan ember vagyok. Én ebbe születtem, én már ebben maradok meg. Azt jegyeztem meg minden ember mondatából, ami arról nekem kapásból eszembe jutott. Ne éljen így mindenki, mert akkor megakad a világ. Minden közösségben volt száz vagy ezer emberenként egy, aki a kaszálásban hátul maradt, és egy kicsit többet cigarettázott, vagy amikor mások futottak, lassan mászkált, meg-megállt. No ezek mindig több mesét tudtak, mint a többiek. Nekik akkor jött el az idejük, amikor vége volt a munkának, vagy mikor ünnepekben összeültek. Akkor dolgoztak, mikor a felhőt bámulták. Este, amikor előkerült a pálinka, mindig mondtak valamit. Ők akkor vetettek, arattak, őröltek. Akkor dolgozták le egyéb elmaradásaikat. Mesében éltek. Alkati kérdés ez, a teremtő osztogatja. De azt, hogy hogyan is tudj ebbe a gödörbe belészökni, erre a dombra felkapaszkodni, azt én nem tudom. Módszerekben nem hiszek. Ha az ember sok mesét meghallgat, elolvas, közelébe férkőzik, akkor kiderül, hogy kire mennyi tartozik ebből az egészből.
Melyik a kedvenc meséje?
Mindegyiket nagyon szeretem. Persze az utóbbiakat, amelyekkel esek-kelek, azokat mindig többet forgatom a fejemben, de nem azt jelenti, hogy jobban szeretem. Utóbbi időben legtöbbet ezekkel a férfias-fickós nagyotmondó mesékkel foglalkozom, amelyeknek egy jó része katonatörténet, kocsmás, vadászos. Tulajdonképpen Háry János öröksége ez, a tudomány háriádáknak hívja őket. Ezek tetszenek utóbb legjobban.
Melyik mesét tartja most a legaktuálisabbnak?
Akkor ne menjünk messze kedvenc hősömtől, ettől a nagyotmondótól. Azért tartom korszakos figurának, azért nem hagy nyugton, mert a nyomorúságból, a keserűségből mókával verekedi ki magát. Ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor valaki a jeges vízből a saját hajánál fogva emeli ki magát. A vesztes háborúból láb nélkül hazaaraszoló ember, aki még bolondozni tud. Különös állapota a mesemondásnak, amikor az orosz hadifogságból hazajöttek olyan házba, ami leégett, vagy ahova már nem várták őket, és amikor megkérdezték, na mi történt, mondj valamit, akkor elkezdtek bolondozni. És nem azért, mert megbolondultak, hanem annyi szomorúságot, annyi bajt hordoztak, hogy arról már kár volt szót ejteni. Sírni nem lehet szakadatlan. Levegőhöz kell juss. Követeli a tüdő. Ezekben a mesékben a lélek jut levegőhöz. A nyomorúságukból egy-egy jó bolondos mesét facsartak, és mindenki kacagott körülöttük. A nevetés ragad, társas örömök legszebbike. Na ez érdekel, ez a fajta lelkiállapot, amelyik így tud megújulni. Ebben annyi vitamin van, annyi élni akarás! Nem árt, ha kerül ilyesmi a házi patikában ma sem. Itt a mese különösen nagy erőben van, magát a mesélőt emeli meg, szó szerint kiemeli a bajból, és ezt a mámort adja tovább. Reményt csihol. Szinte emberfeletti leleménnyel. Vidámságba csomagolja azt a megújuló, keserves óhajunkat, hogy valahogy meg kéne élni a holnaputánt is. Azért is izgat ez a fajta mesélés, mert a környezet sokszor rosszul ítéli meg. Igen goromba a „hazug mese” megjelölés, és ezeket mindig is hazugnak nevezték. A gyergyói Köllő Istvánból is „Hazug” Pista lett. Művészete tette azzá, és picit a meg nem értés, vagy tán a humor. Nagy mestere volt ennek a műfajnak. Mostohán bánik ezekkel a mesékkel a közbeszéd. Ezért is jól esik foglalkozni velük. Mert van mi sarat lemosni róluk. Különben meg is hálálják a csutakolást.
Milyen érzésekkel jön Győrbe, ahol már többször volt a Könyvszalon vendége?
Győrbe könnyű jó érzésekkel menni, mert minden előadás előtt járkálok, lemegyek a Dunához, megnézem a templomot, a Szent László hermát, ágyúra csücsülök, bemegyek oda a szigetre, ahol van egy első világháborús emlékmű. Ha jól emlékszem, szép, oroszlános, öreg fák alatt. Ott levágok néhány fekvőtámaszt, aztán valahol kávézok egy jót. Akkor máris azt mondom, nohát értelme volt idejönni. Annyi szépsége van Győrnek, azt hiszem, sokkal több turistát érdemelne. Szoktam csodálkozni, hogy milyen kevés a turista. De ennek egy picit örülök is, mert oda tudok férkőzni a szép házakhoz, a szép terekhez.
Mivel invitálja péntek esti előadására a győrieket?
Jöjjenek el, mert érdemes megünnepelnünk, akik még szeretjük a könyvet. Az ember magányában olvas, ritkábban felolvas másnak. Jól esik összejönni szép könyvek, szép gondolatok felett. Van egy kazáni tatár találós kérdés: Kézzel vetegetik, szájjal aratgatják, mi az? A könyv. Tehát szájaddal aratgatod le, amit mások a kezükkel vetegettek. A betűt „vetik”. A tatárok is. Ahol pedig egyszer vetettél, ott aratnod is kell. Méghozzá szájjal kéne learatni, tehát add tovább a világnak, mondd el! Nem foghatod be a szád. Találkozz másokkal, mert könyvet olvastál! Annyi szépet, jót kaptál, hogy adós lettél. A könyv nélkül élők lekötelezettje.
Azt hiszem a kirgizek mondják, Buda Ferenc fordította: Hogy magad meg ne botolj, másnak is világolj. Ha nem adod tovább, amit tudsz, te magad (is) meg fogsz botlani.
Most láttam Londonban két napja egy könyvtár ablakára felfirkálva: „A könyvtár a szabadság arzenálja.”
Várom a kedves győrieket!