Ilyen csak a mesékben van?
Ilyen csak a mesékben van?
Három hópihe a hátizsákban
Isten bolondjának bolondjai
Kiszakadsz szépen az anyagból
Ülve is szárnyakon
Ellenpontságom
Ellenpont voltam már az oviban is
Szelíd mosoly jelenik meg az arcán akár bohócokról, bolondokról, isteni muzsikáról,
vagy a várakozás szent öröméről beszél az adventi műsorára készülő Berecz András
Kossuth-díjas ének- és mesemondó. A Színházi Olimpia keretében megrendezett
Nemzetközi Történetmesélő Fesztivál házigazdáját arról is kérdezzük, megférhet-e hat
dudás egy csárdában?
A Nemzeti Színházban december 17-én mutatja be Isten bolondjának bolondja címmel
adventi műsorát. Mielőtt kicsomóznánk az előadás címébe rejtett gubancot, szeretnénk
megtudni, Isten bolondjaként találkozott-e rokon lélekkel a Színházi Olimpián?
Amikor ősszel újra elindult az évad, a nagyteremben összegyűlt a társulat. Mikorra mindenki
leült, lassan csönd lett, fentről, valahonnan a reflektorok felől egy hópihe hullt közénk. Le is
fényképeztem! Rokon lélek üzent, a naposcsibe-járású, emlékeit ormótlan kofferében cipelő
szívfacsargató bohóc, a Bolondok Nemzetközi Akadémiájának elnöke, Slava Polunyin.
Mondta ő a Snow show előadás után, mikor hátul találkoztunk vele, hogy ahol ő jár, az ő
hópihéit – eltakarítani lehetetlen. Milánó, London, New York… minden színházban évek
múlva is találnak hópihét a takarítók! Nagyon szíven ütött a nagy bőröndből-múltjából
előkerült, fogason megelevenedő anya, (első szerető?) figurája. Az, hogy levelet dugott
bohócunk zsebébe, s mikor szólt a vonatfütty, ugrott az idő, a bohócnak mennie kellett – ő ott
maradt egyedül, lógva! Aztán ez a bizonyos levél, amit a kofferből előkerült kabát lopott a
bohóc zsebébe, ez lett a műsor címadó fundámentuma! Mert hiába tépte össze és szórta szét
hősünk, feledni akarva a levél íróját, saját múltját, a levél darabkái mindent beterítő
hóhullásként érkeztek vissza! Az égből! Hószakadás – a megtagadott múltból! Aztán, hogy
nehogy megússzuk a történetet, azt a levelet szibériai hóvihar formájában a mi arcunkba is
belefújta. Szinte fájt. A közönség kacagva siratta magát. A széttépett levél darabocskái s a
hóvihar pihéi ugyanolyan méretű lapocskák voltak. Én minden esetre három hópihét eltettem
magamnak. Itt van, a háti zsákomban.
Személyesen is találkozott Szlava Polunyinnal?
Igen! Ráadásul kedves dramaturgunk, Kozma András megmondta neki, hogy én is amolyan
bolond földi volnék, hát kérdezhettem tőle néhányat. Nem sietett, teljes arccal és szívesen
válaszolt. Még meg is hívott Párizs melletti bolondos birodalmába! Kérdeztem pl. arról a
regösről, a bohóc mesterség orosz előképéről, aki az Andrej Rubljovban, Tarkovszkij
filmjében bolondozik. Barátja és mestere volt – azt mondta. Aztán kérdeztem még, hogy
ismeri-e azokat az idős mestereket, akik Fellini 1970-es Bohócok című dokumentumfilmjében
szerepeltek. Kiderült, hogy az egyik híres bohóc Párizsban szomszédja volt! Már csak egy
kérdésem maradt: magát, Fellinit ismerte-e. Erre azt mesélte, hogy épp a Bohócok film
megnézése után elküldte neki Rómába egyik előadásának felvételét, mire azt válaszolta neki
Fellini: az utolsó nagy öreg bohóc filmezése közben, úgy érezte, az igazi bohócművészetnek
vége, de Polunyin előadását látva rájött, hogy tévedett. S hogy még tartozik egy második
résszel, azt pedig ővele, Slava Polunyinnal kéne elkészíteni. Kár, hogy ez nem készült el!
Hasonlóan rokonokra talált a Nemzetközi Történetmesélő Fesztivál mesemondóiban?
Igen, bár a mesemondó kollégák, mint én magam is, a bukfencet, a mérlegállást,
hanyatteséseket… egyhelyben, ülve, zsebre vágott kézzel szoktuk elvégezni. Erre a
mesemondó találkozóra a Karinthy Színház két művészeti vezetője, Berettyán Nándor és Olt
Tamás biztatott fel. Néhány évvel ezelőtt volt részem hasonlóban, a Műegyetemen ugyanis
egy – úgy tudom – Afrikában született magyar hölgy, raszta hajú, evangélikus lelkész
szervezett egy fesztivált mesemondóknak. Sok fellépőt hívott, ami nagyon jól jött, mert így
legalább a közönség is megvolt. Egymást hallgattuk. Mély nyomot hagyott bennem. Ott
találkoztam a mi fesztiválunk görög mesemondó lányaival először. Tudnak mesét magáról a
mesemondásról, a meséről! Vagy 15 éve mondogatom sokfelé. Nem akartam megtanulni,
ragadt! Aztán az évek alatt jól megváltozott, de a lényegét őrzöm! Az pedig durván s
körülbelül ez: igazán az tud mesélni, akit csodálatos öröm ért, és abból lassan,
feltartóztathatatlanul kifogyott. Ugye milyen érdekes, meghökkentő állítás! Ezzel az ő görög
meséjükkel bizonyítani is tudják! Három mesemondó nő! Egymást félre lökve, egymás
szavába vágva, teljes, tiszta egyetértésben! Elfogadta a meghívásunkat Piret Päär
Észtországból, akinek köszönhetem, hogy mesemondókról szóló filmünket észtre fordították
és a tallini mozikban vetítették. Aztán eljött hozzánk a skót Tom Muir. A tenger személyes
jóismerősöd lesz, mikor hallgatod! Finom humorú, tornacipős, pulóveres fickó. Mindenen
mosolygó szigetlakó, tengerparti, tanyasi gyerek. Amikor ifjúságában a népmesékkel kezdett
foglalkozni, még lekacagták, mára ő Skócia egyik nevezetessége, „arca”. Mesélte, hogy mikor
Amerikában ecsetelni kezdte a szép skót tündér leányka aranyhaját, a közönségből néhányan
felszólították, hogy ilyeneket ne beszéljen, mert ez túl nőies, visszataszító és felháborító.
Nevettünk mindahányan, pedig ez a furcsa demagóg hang már itt kapirgál a mi ajtónkon is.
A többi mesemondó is, míg a mesemondásig eljutott, hasonló utat járt be, mint ön?
Nagyjából igen… ennek az útnak sosem lehet a végére érni. Erről is jót beszélgettünk – asztal
körül, amúgy műsoron kívül. Itt megjegyzem, kezdő házigazdaként mindenért aggódtam,
lestem a mesemondók minden szavát, fürkésztem, vajon jól érzik-e magukat. Mesemondó-
találkozókat a világ legszebb tájain szoktak rendezni: tengerparton, hegyvidéken, mi pedig
vakmerő, és kíváncsi lélekkel a lakótelepekkel koszorúzott Karinthy Színházba hívtuk
vendégeinket. Aggódtam, bevallom, de a karinthysok, Tomi, Yetti, Nándi, mind, ezt
leseperték, tapintattal, figyelmességgel, szeretettel! Nagyon szerették a színházat! A végén
rendesen nekem is nehéz volt onnan eljönni, tudomásul venni, hogy ez sem tart örökké. Na
de… sok mindenről faggattuk őket. Kértem, meséljék el, volt-e olyan alkalom az ő életükben,
amikor figyelmetlen közönség előtt kellett zöld ágra vergődjenek, és ez valami csoda folytán
– pusztán a mese erejénél fogva – sikerült is. Képes-e még az emberi szó figyelmet kelteni
ebben a mi világunkban – végső soron ezt tervezem megvizsgálni, most még csak
Görögországban, észteknél, skótoknál, aztán jöjjön a többi ország, a többi nép! Lássuk, hol
tart az emberi szó a világban, hol vannak a mesemondás menekülési útvonalai. Szeretném
egyszer könyvbe tömöríteni, olyan jó válaszok jöttek!
Ezzel a kérdéskörrel már foglalkozik pár éve, úgy tűnik, nem hagyja nyugton.
Hasonló témát ebben a most megjelent könyvemben is pengetgetek. A Poket kiadó sodort újra
könyvírásba. A szerkesztők füveskönyvnek nevezték, mert kedves meséim elé néhány saját
gondolatomat is odaillesztettem, a mesékről, mesemondásról. Kaptárbontás – ez lett a címe.
Kiket hívna meg, akik most nem tudtak eljönni Budapestre?
Sok ötletem van, de japán mesemondót mindenképp. Különleges kapcsolatom alakult ki az
elmúlt évben Watanabe Kaoru japán fordítóval, aki meséimet japán nyelvre ülteti. Havonta
találkozunk, és lecsapunk minden szóra, mi mit jelent, mi van mögötte, alatta. Ebből a közös,
szöveg elemző fordítgatásból akaratlanul kinőtt egy új egyetemi tantárgy is! Mégpedig a
Károli Gáspár Református Egyetem Japanisztika Tanszékén – a mesefordítás. Már van
érdeklődés is. Hogyan fordítsunk mesét, régies szöveget, tájnyelvet? Nem könnyű kérdések.
Sok a lehetséges válasz. Hiánypótlás lesz, azt hiszem. Fordítás közben okosodik az ember,
kialakítja magának a fordítás nézőpontjait, célját, itt nincsenek receptek, s mégis törvényeket
fedez fel az ember. Úgy is lehet alakítani, hogy a nyelvjárás magában is nevetség tárgya
legyen. A kabaréknak pl. jellegzetes fogása ez… De van egy másik irány is – hozzám ez áll
közel – ahol a tájszólás dísze a szövegnek, elevenséget, semmivel sem pótolható ízt ad.
Egyébként is a népmese forrásvidéke a falu. Itt az ő becsületét is menteni lehet, pontosabban –
szellemi nagyságát felmutatni. Kaoru észak Japánból származik, dolgozott mezőgazdaságban,
ismeri a dialaktusok természetét. Watanabe szerint az ottani japán nyelvjárást is – mértékkel –
ügyesen fel lehet használni fordításkor. Könyv lesz, de nem sietünk. Szép ez a nyelvi
felfedezőút, lépésről-lépésről, szórul-szóra, szép ívű hídon folyton emelkedve.
Hogyan lehet japánra fordítani azt, hogy székely góbé?
Kaorut megkérdem, ha tudja, biztos megmondja. A műfordítás kalandja, hogy olykor
kanyargós úton halad, van, amit megkerül, van, amit átugrik, mégis ugyanonnan ugyanoda jut
el. Nem elsősorban a szavakat, hanem azok szellemét, lelkét kapja el. A csavaros, góbés
észjárás és a humor sokszor kéz a kézben járnak. A költészet kortalan, mindenütt újra és újra
felbukkanó kérdése, hogy szent, ünnepi gondolatok közelébe oda tud-e férkőzni ez a bizonyos
góbéság, a furfang, végső soron a humor. Vagy ezek vajon közömbösítik, kizárják-e egymást?
A kilencedik században japán buddhista szerzetesek le is írták, hogy a szent szövegeket nehéz
megszerettetni a néppel, befogadásuk fáradtságos. Rájöttek, hogy szükség van egy közvetítő
hangra, a humorra. Létrehozták a rakugo műfajt. Azok az elhamvadt japán egyházfiak nekem
is jól az elevenembe nyúltak!
Úgy tudom, ugyanerre a felismerésre épül az „Isten bolondjának bolondjai” című estje
is, amit most dec. 17-én a Nemzeti Színház nagyszínpadán ad elő kollégáival.
Shakespeare bolondjaitól Hazug Pistáig sokan „szóhoz jutnak” majd. A középkori egyház is
ismerte, használta a humor erejét. Ennek köszönhetően alakult ki például a középkori risus
paschalis, vagyis a „húsvéti nevetés”. A templomba vándor mesemondókat hívtak, akik
olykor báboztak is, hogy a sok böjt és vezeklés után megvidámodjon a gyülekezet. Hazánkban
történelmi kényszer is szült egyfajta szakrális humort. Az ötvenes években a Csongrád
megyei Nagymágocson volt egy ferences szerzetes, akit az ávósok eltiltottak a misézéstől,
ezért nekiállt bábokat varrni, és a piacon bábozta el az evangéliumot! Felícián volt a szerzetes
neve, Lenin utca 13-ban lakott.
Hogyan került közel Isten bolondjaihoz?
Mindig is vonzódtam hozzájuk, de a játékos, szent bolondokkal akkor kezdtem el színházban
foglalkozni, amikor Vidnyánszky Attila megkért, hogy szerepeljek a Csíksomlyói passió című
előadásban. Azt mondtam neki, hogy ebben nem tudok részt venni, mert a hitemmel
ellentétes. Vérző kereszt alatt hülyéskedjek? Nekem ez nem fog menni. Viszont nem tudok
úgy szólni három szót, hogy abban valami hülyéskedés ne legyen. És akkor ő azt mondta,
hogy legyek én a drámai ellenpont. Hű, ez nagyon tetszett! Ellenpont! Hát már az oviban is az
voltam! És most íme, a pecsét is rám kerül, elérhetem egyik kedves célomat! Nyíltan
vállalhatom ellenpontságomat, s még valami hasznot is hajthatok! Miért van erre szükség a
darabban? A közönség nagy része a lelkét páncél mögé rejti, riadt, sértett szívét kéreg növi
körül, hát ugye a világ tele van veszélyekkel, valahogyan túl kell élni. Daphné is babérfává
változott, amikor menekülni már sehova nem tudott. Apolló még érezte az illatos, friss kéreg
alatt, hullámzó keblét, lüktető szívét. A tragédia is veszélyforrás! Furcsán szaladgáló, kiabáló,
haldokló színészek olvassák rád, hogy kutyául élsz. Ahhoz, hogy a tragédia üzenete eljusson a
nézőhöz, valahogy le kell csalogatni róla a páncélt, lehámozni a kérget, valahogy a szívéhez
kell férkőzni. Erre jó például az arányos humor. Aki kacag, nem védekezik, eldobja pajzsát.
Ekkor lehet a szívéig hatolni. Váratlanul. Különös, szent bolondság jelenik meg Szent Pál
gondolkodásában is. Szerinte e világ bölcsessége az Úr előtt úgyis csak bolondság, legyünk
hát bolondok, talán mosolyt csalunk vele Teremtőnk arcára!
Időközben fejlődött, változott ez a műsora?
A mesék egy része már ki is cserélődött. Most ki is egészítem Appelshoffer János és Berecz
István fiam pásztortáncaival, ifj. Szerényi Béla furulyaszavával. Külön-külön is megállják
helyüket ők, akárhol a világban. Remélem, most is, mint mindig, szépen összeadódik a
tudományuk! A nagy színpad kicsit éhezi is a létszámnövekedést. Megtoldom egy kis
vetítéssel is. Id. Pieter Breughel Flamand közmondások c. festményéből mutatom meg a
megválthatatlan emberiségnek fügét mutató, „mindjárt” földre pottyanó, meztelen ülepű
bolondot… meg az ég kékjébe vesző templomtornyot, a szalmaszál-reménységet. Mindezt
persze vidáman. Példaképeim a betlehemesek pásztorai. Az ő párbeszédeik a szakrális humor,
a szent játék tárháza. Amúgy az egyházfilozófiának van egy igen vonzó vonulata, mely szerint
a Teremtő a világot játékból teremtette meg. Senki nem kérte Őt erre, semmilyen szüksége
nem volt rá, mert… ki az aki Őt erre megkérni tudná, s milyen szükséget szenved Ő? Akkor
tehát csak úgy teremtette, azaz játékból. A teremtés a Teremtő játéka. Ez nekem nagyon
tetszik!
Az imént a görög mitológia nimfájára, Daphnéra utalt. A korábban bemutatott Síp és
lant estet szövi tovább friss bemutatójával, a Száz marha egy lantért című előadással?
Igen, az is sokat változott. Iskolát lassan felejtve, vénülve, minél többet foglalkozik az ember
a görögökkel, annál jobban feltárul nélkülözhetetlenségük. Ki a jó zenehallgató, s ki a jó
zenész? Mi is történik aközben, miközben valaki másoknak muzsikál? Meghökkentő és
lenyűgöző válaszaik vannak, történetekbe foglalva, játékos könnyedséggel, frissen, ropogósan
3000 évvel ezelőtt! Az Isten is azért tette a szájukra, vésőjükre, hogy valahogy a színpadra is
felkerüljön. Most Szabó Dániel cimbalmos barátomat fogadtam meg, mutassa fel Homérosz
igazát, az apollói, beavatott játék természetét: „Ha a lantot művelt és avatott művész
kérdezgeti, azt ő megszólalva nagyon sok bájos hangra tanítja… de ha egy tanulatlan nagy
hevesen neki fog, s úgy kérdezgeti, annak céltalanul felel, ingadozó hangon, hamisan szól.” A
játékos tehát kérdez! A hangszer válaszol, sőt, tanítja mesterét! Ha a kérdés jó, a válasz is
szép. Ha a kérdés helytelen, a zene meghal, a közönség menekül. Jól teszi! Ha viszont a jó
zene megszületik, ülve is szárnyakon járod be a világot! Kiszakadsz szépen az anyagból,
kibújsz a bőrödből, s milyen jó az!
Lukácsy György
2024. december 17.
(Nemzeti Magazin, XII. évfolyam, 4. szám)
Az eredeti írást itt találják: https://nemzetiszinhaz.hu/magazin/2024/12/amitol-meg-a-mesemondo-is-elnemul?fbclid=IwY2xjawHwQrNleHRuA2FlbQIxMAABHfS1w15GO59T-l7RFCkmsmYvbW-DuWKjkjH70C4rRNoHj6DdnEjRsRcX9w_aem_4EDXDa7peSXvuHG6ygZTeg