Kő Pál Szárnykészítő

KŐ PÁL – SZÁRNYKÉSZÍTŐ

Műcsarnok, 2025. dec. 11.

 

Szeretett peres pusztai, császpusztai, búteleki… hevesi, budapesti és újra hevesi Ventikénk, másképp Bentikénk, Kedves Pataki Lajos, Maczky Lajos, Maczky Lajos Levente, majdnem Poór Zsolt, kicsi híján Moór Levente, majd pediglen: Kő Pál, azaz görögösen és végső soron: Lujos. Előbb Hozzád szólok, foglalj helyet köztünk! Amit 20 éve kimondtál félreeső, mellékes szavakkal, véletlenszerűen, íme, megvalósult. Azt mondtad akkor, (jaj két évtized): Nem tudom felsorolni szobraimat, rajzaimat, olyan sok van és olyan sok felé. Sok eltűnt, megrongálódott, a legkedvesebb, a „Mohács” is pusztulóban. Azt, hogy az is elpusztul, azt én már nem akarom megérni. Majd egyszer, talán 20 év múlva a tanítványaim… talán összeszedik a munkáimat, és kiállítják.

Íme a 20 év elugrott, a kiállítás megvalósult, szeretteid, tanítványaid jól vizsgáztak. Meglelték, és körül vették magukat – most már bennünket is – százfelől előhalászott, kedves alkotásaiddal. Itt-ott meg is lehelték, le is portalanították. Ahogy Sinka István, Neked is kedves pásztorköltőnk – az ő drága emlékeit… mikor álmában őseinek udvarán járt:

Ősömnek csattját, tilinkóját

keresem… és, ha meglelném,

körül raknám magam körül

és mindet fényesre lehelném.

(Keresem ősöm udvarát)

 

Kedves Látogatók!

Szilágyi Kondor Mária, a kiállítás rendezője a következő Kő Pál idézetet választotta jelmondatul:

Azt szeretném, ha a szobor önmagát és minden porcikájával engem képviselne, a koromat, magyarságomat, a hovatartozásomat, világnézetemet sugározza.

Kő Pál tömör vallomása saját művészetéről, a kiállítás iránytűjének is igen jól használható. De! Egy kis nehézség van ám a dologban, nem az Önöké, hanem jelenleg épp az enyém. Az, hogy önmagát képviselje! Hát ez az! Hogy fogja magát képviselni ez a 3 teremnyi hol suttogó, hol kiáltó, hol égre nyerítő, minden porcikájával Kő Pált képviselő formabeszéd, ha közbelép – egy beszélő…

…talán a barát jogán, talán közös mesterségünk, a mesemondás jogán. Vagy talán azért, mert a vándorbotot én is megkaptam Lujostól, és velem is lesz, amíg élek…

Tisztelt Egybegyűltek!

Történet, tudjuk, nem lehet a művek megfejtése, csupán, jó esetben, hozzájuk vezető út.

Hátha nem haszontalan néhány általam ismert ösvénykére rámutatnom, egy-két kevésbé ismert eseményt, lujosi gondolatot felvillantanom, amin aztán majd jól esik elindulni ebben a szép Kő birodalomban!

Kő Pál őskori lovakat ábrázoló sziklájából közénk érkező betlehemes figura, mindjárt az első teremben – a Lujos számára nagyon is ismerős jelenetet kántálja, a szálláskereső Szent Család történetét. Ez a jelképes szent esemény bizony nagyon hasonlít Kő Pál gyermekkorára, ifjúságára. „Minket nem volt hova kitelepíteni” – mondta egy helyütt. „Mindig költözködtünk, ismertük az istállószagot, a lócitrommal felkent, döngölt padlót. Tányérunk, kanalunk három volt.” Az egyik tányért egyébként majd fel fogják Önök is fedezni az egyik rajzon. Édesanyja – ölében tartja, épp eltörölni készül. Ólakban, elhagyott tanyákon megtűrt árvák voltak. Pataki Terézia a megesett szolgáló, a heted íziglen zsellér-leány, Maczky Béla katonatiszt, osztályidegen, IV. Béláig visszavezetett családfával, és a kisded Ventike… Levente.

A reménytelenség mégis – többnyire elkerüli a családot. Hatalmas életerő, derű munkálkodik bennük. Megcsudálnivaló, hogy ilyen mélységben élő emberek miből… kitől is nyerték az erőt a holnapi naphoz. Kő Pálnak, aki bármilyen helyzetben elő tudta húzni énekes tudományát – a bánatot elfojtó vidámság, a széles kedv idővel alaptermészete lett. A Kombiné, kombiné, csipkés kombinét például olyan természetesen és elsöprő erővel tudta előadni, hogy ezeréves népdalnak hitted! A sarlóról és a kalapácsról is volt egy kendőzetlen, pogányos nótája. Aki majd a Táltos szobor (1972.) homlokára pillant, felfedezheti Kő Pál vörös csillagát is, a táj felett repülő ló homlokára szegezve…

…melyről ugyancsak Sinka István írja:

Csúnya hajnalcsillag

csúnya elhajlása

száraz égnek csúnya

száraz apadása

 

miért törtél reám,

mért vagy vak sejtelem

s miért vagy szegező

vasszeg a nyelvemen?

 

(Csúnya csillag száraz égen)

 

Azért azt a kitől is nyerték az erőt… kérdést tán itt rögtön illenék megválaszolni: magától Lujostól származik a válasz: a Teremtőtől, a Jóistentől. Ragaszkodását az Úrhoz sok féleképpen elmondta, imáiba foglalta, meg is faragta!

Isten-szeretét sokszor árpád-kort megidéző, s persze „minden porcikájában” kőpáli formákban tudta megfogalmazni, fohásszá hevíteni. Idézőjelre itt se volt szüksége. Templomocskát keblükre szorító király alakjai ama betlehemes legénykének rokonai. Az adományozók is így emelik oltár felé kis makettjüket hétszáz éves templomainkban.

Ezek közül is tán Szent István templomölelése a legmegindítóbb. S milyen szép, hogy a kihalt baranyai falu, Gyűrűfű utolsó lakója, az az elesett, kisemmizett öreg ember ugyanúgy szorítja a falu utolsó házát, hófehér otthonát. Fenséges rímpár. Igaz, hogy az egyik épít, teremt, a másik a házát siratja.

A kis Maczky jól ismerte az éhséget, kenyérért sort állni, hiába. Édesanyja azt is elmesélte egyszer, hogy mikor nénjénél volt szállásuk, kegyelemkenyéren, a kis Ventikét kapáláskor letette egy fa tövébe, és úgy kellett hallgassa az éhes csecsemő sírását, sokáig, mert igen hosszú volt a sor. Az inge már átázott a szivárgó anyatejtől, de végig kellett kapálnia. Féltette munkáját, a hajlékot. Mire odaért a fa tövibe, a kicsi olyan rekedt volt, hogy már csak „nyekeregni” tudott, a hangyák megmászták, agyoncsípték. Lujostól tudjuk, hogy az éhínségből visszatérő, életét végig kísérő álma fakadt, lidérces, „nemszeretem” munkákat végzett egyfolytában. Hatalmas tróglin vasbetondarabokat taszigált egy egyre szűkülő, sötét folyosóba. A keze már tiszta vér volt, a fal lesúrolta, de tolnia kellett tovább, tovább. Az ujjai szinte leszakadtak… Itt megjegyzem, az egyik legszívhezszólóbb szobornak, az Utcaseprőnek az ujjai letörtek, és el is vesztek. Mintha művész álmában esett volna meg. Stigma ez, valóságos.

Kő Pál – akár csak édesapja – szerette a lovakat. Mikor iskolából kimaradt, édesapja 56 miatt börtönben került, 16-17 évesen fuvaros is volt. Létharc volt ez. Egerből hordott Hevesre követ, oltott meszet. Egy este nagy időt kapott a nyakába. Olyan mennydörgés, villámlás fogta el az úton, hogy a megriadt ló őrült, halálos vágtába fogott. Addig repült szekerestől, Lujosostól, míg a páráját ki nem adta. A fiatal legényke ott maradt a döglött lóval az útszélen, sötétben, mennydörgésben, szakadó esőben, nem mert haza menni.

Kő Pál állította, lovat az tud ábrázolni, aki ismeri is. Itt a kiállításon lesz lehetőségük lóismeretet, lovat csudálni. Lovat, mindenféle lelki állapotában. Szent István királyé szelíden marasztalja gazdáját, ne tovább, jó hely ez a Kárpát-medence! Nyakával a királyt szinte átöleli. Királyt nem lóra emelni, mikor ott áll mellette felszerszámozva! Micsoda ötlet egy szobrásztól! Kihagyni ezt a lehetőséget! Kő Pál a fenséget másképp ragadja meg, mint az elődök, kollégák. Páratlan lovas szobor! Gellért hegy dísze! (Mögötte a Szabadság híd, ahonnan egyébként az ifjú Maczky – bánatában, pesti sikertelenségében le akarta vetni magát, majd érettségi után, ugyanott, a híd korlátján kézen állt örömében.)

Na és a Táltos! Habos vágta ez! A hevesi táj felett! A szelídség innen jó messzire elszökött. Mint az égaljáról hirtelen támadó porfelleg, koromfekete jégeső felhő, pusztító zivatar! Az alkotó itt gyermekkori élményét lopta fába. A megkeseredett Patay András tüzérszázados Soha és Remény nevű lovát foglalja egybe. Azokkal tépette ki a dühét, fájdalmát, mesebeli, repülő vágtában a Mátra felé… Ez az élmény szűrődött le, s tört ki a fából… gyönyörű ívben! Tárlatvezetésen, ha eljutok odáig, elmondom az egészet. Kő Pál egyik legszebb története!

Lujos sokszor mesélt a madarakról is. Szerette őket. Műtermét is, melyet olykor hörcsög fészkéhez hasonlította, egy hatalmas parlagi sas uralta. Azt mondta, ami repülni tud, szép. A madár a szabadságot, a vágyakozást, a mulandóságot testesíti meg. Az ő világában a madarakat meglovagolni sem lehetetlenség. Persze ember kell oda is. A törékeny, szinte nem e világból való Bartóknak könnyen megy – gólyán, messzi tájakra készül új dallamokért, a kis kamaszodó Kő Boldi pedig óriás kakason lovagol. Nincs előkelőbb az ifjúságnál! Uralkodó osztály! Amúgy ez a Boldi lovas a tarka tollú kakason szinte levegőbe repült! Mert a tulajdonos bécsi bankot bizony bombatámadás érte! Mostanában a Vadász utcában lakik, szülőházamtól egy sóhajnyira. A sok szín, a gyönyörű festés nagyrészt Péterffy Gizella mesebeli, varázslatos tudományát s kezét dicséri, itt van köztünk Ő is.

A börtönrácsot összetörő 56-os madaráról, a vármegyeházán ülő páváról, a beléjük kapaszkodó szabadulni vágyókról, a Nagy kék madárról… majd tán egyszer, tárlatvezetésen!

A „Szárnykészítő” – mely egyben tisztelgés Balázs János cigányfestőművész előtt – maga a szent révületbe esett Alkotó. Daidoloszi hévvel készül a nagy repülésre, nyitott ketrecbe zárva, melyben fölállni se tud, szárnyai se nagyon férnek ki – olyan sokrétű képlet, hogy arról itt, most, csak csendet tartani érdemes. Ez Kő Pál legnagyobb visszhangot kiváltott műve, érdemes türelmesen, előzékenyen, de célra törve – közel férkőzni hozzá… vagy visszajönni érte.

 

A kiállítás harmadik része: 1526. Mohács.

Nemsokára 500 éves évfordulóján aligha lehet méltóbban emlékezni.

Égre nyerítő paripa, Tomory Pál, örömtelen, győzelmes Szulejmán szatyrában véres fejekkel, mind, mind II. Lajos király ártatlan, gyermeki alakját húzzák alá. Az ő feje felett mindig átbeszéltek, szinte felnőtté se vált, táncteremből egyből csatába sodródott, szörnyű csatában, halálában vált felnőtté… a harmadik teremben… szinte itt, az orrunk előtt. Ez tán a kiállítás legmegrázóbb része. Pajzsa egyben sírjele! „II. Lajos király, élt 20 évet… Béke poraira!” ez van rávésve! Sugárzó ifjúsága, ha fölébe nem is ér a borzalomnak, fába költözött örök ifjúsága, szépsége a kiállítás kádenciája, búcsúja a nézőtől. A rendezést, a kiállítókat dicséri.

Lássunk néhány tündéri alakváltozást, ki kinek bőrébe bújt a mester keze alatt. Akinek szobrai egyébként is mindig személyes élményből táplálkoztak.

Íme, néhány:

Szent István király – Maczky Levente, őmaga, ifjú korában. Azt mondta, azért, mert, ahhoz, hogy nagy munkát valaki elölről kezdjen, erős hitű, tiszta és ifjú ember kell. Különben is Peres pusztától Hevesig, „mindenhol azt hallottam, hogy Szent István, a magyarok királya… sokáig azt sem tudtam, más király is létezik ezen a világon.”

Kölcsey – Jékely Zoltánból lett, aki – ki gondolta volna – éppen horgászni indul, hogy régi pénzt, fél pár aranyló női szandált, tésztaszűrőt és olykor halat hozzon haza. Szinte testetlen! Minden idegében, ereiben a lélek, a teremtő szellem munkálkodik. Feje lehajtva, homlokán népünk minden gondja, Istennel való perlekedés: „Hozz reá víg esztendőt!” Egyébként aki erőtől duzzadó, testes alakok látására vágyik vessen pillantást a karba font kezű Mátyás királyra, vagy esetleg a derék kukás atyánkfiára, nem éri csalódás!

És a barátok, kortársak:

Aba Sámuel – Hoppál Mihály, Károly Róbert – Jankovics Marcell…!

Volt még egy komoly alakváltozás (hogy szóljak egy szót a ki nem állítható alkotásokról is) mikor Lujos szanatóriumba költözött, hogy lefogyjon. Antal Pisti, a nála is jobbdongájú barát csak egy napig bírta mellette a céklalét, lelécelt. Lujosunk magára maradt, hamar megéhezett és ez különös alkotásra serkentette. Seprűből, Pisti ott hagyott ruháiból elkészítette a volt-nincs Antal Pisti szobrot. Együtt sétáltak le a lépcsőn az ebédlőbe. Beszélgetett vele szépen, ápolók, orvosok ámulatára. Kérte is az Antal Pisti adagját, mert, úgymond, nagyon megéhezett szegényke, már szólni se tud!

Kő Pál olykor fanyar humorát nem lesz nehéz fölfedezni. Mosolya is itt bujkál, szerte szét. Az első két teremben. A kislány fülbevalóval mindig földerít, pedig a szék tetején, bizonytalan állapotán már-már diadalmaskodó gyermek arckifejezése megfoghatatlan, szinte megközelíthetetlen. Mosolykeltő, vonzó bizonytalanság a kézen álló Delila is, akinek lába még… vagy már egyensúlyt keres. Vagy a falhoz közelít, vagy épp most unta meg, hogy modellt álljon! Kézen! De jó pillanat! A fejibe itt nyilván vér szaladt! Fába dermedt mozgás, változás. Gyönyörű évgyűrűk összeszorult, fölfénylő keblén! Az őrző-védők biztos derülni fognak, ha a monitoron meglátják, hogy fényezi tovább a hétköznap délelőtti férfi látogató, ha itt ver gyökeret a lába.

Lujos egyszer azt mondta Kőrösi Csoma Sándorról:

„Igazi szent embernek tartom. Alakjában az vonz, hogy magam is látens vándorló vagyok, de én nem indulok el, mert én itt szeretek ülni, itt szeretek dolgozni.”

Mikor Rómában, a Colosseum küszöbén véletlen találkoztunk, nyugodtan csücsültél, azt mondtad, nem mész be, jó itt is. Érezni innen is az épület nagyszerűségét… látni sok embert… szép kis cirkusz ez is.

Lujos! Te Látens Vándorló! Nem hiába vándoroltál, ülve, merengve is szárnyakon haladtál. Most sokan és újra meggyőződünk róla. Szobraid magukat és minden porcikájukkal Téged képviselnek, a kort, amiben éltél, magyarságodat, világnézetedet. Szép művészetedben sokan haza találtunk, de szemünket még mindig nyitogatod. Reméljük, unokáinknak is lesz hozzád szerencséjük… szemük, idejük, méltóságuk!

Most, Kedves Látogatók, Rokonok, Alkotótársak, Földiek, Jóbarátok, eljött az idő, hogy Kő Pál Lujos patetikus szavaival búcsúzzak : Édeseim! Csóktenger!

Amúgy a kiállítás nyitva áll Előttetek! Vár bent Mindnyájatokat a Szárnykészítő!

 

Berecz András, Budapest, 2025. december 10.