Ugrás a tartalomhoz

Isten bolondja/Magyar nemzet

Palackposta, ádventi asztal

 

beszélgetés Tóth Idával

Lugas, Magyar Nemzet 2020. december

 

 

– Befelé jövet színes bábfigura nézett velem szembe a teraszon. Kicsit talán Berecz Andrásra is emlékeztet. Ki ő?

– Abban a hasonlóságban van egy kis szándékosság is, a török Bekri Musztafa, vagy másképpen Deli Bekir bábfigurája. Kő Boldizsár készítette. Nagyon jó ülés esik alatta, a legkisebb szellőtől is falhoz verődik, és boros üvegében fityegő csengőjével muzsikál. A meghökkentés, szókimondás bajnoka volt ő. Nyers egyenességével, természetességével oroszlánt tudott szelídíteni, mint afféle istenbolondja. Egyik mintaképem.

 

-Mi a története, meséje?

A XVII. században élt, mikor a szultán, IV. Murad törvényt tett: Törökország földjén alkoholt inni, kávézni és dohányozni fejvesztés terhe mellett tilos! Nem egészen vallási alapon, hanem mert az ezek használatára berendezett lebujok a lázadás – főleg a janicsárlázadások – fészkei voltak. Na! Hát tiltsd meg kecskének a sziklát! A rend és a fegyelem fenntartásáért nagy fejetlenséget csinált a szultán. Álruhában járta hajdúival az országot, s akit boriváson kapott, ő maga lefejezte. Ebben a nagy fejetlenségben Bekri révésznek állt. Abba volt, hogy ha tilos a borivás nagy Törökország földjén, iszik a nyílt vízen. Vízen részegedett, szárazon józanodott. Ivott akkor is, mikor épp az álruhás szultánt és nagyvezírét szállította hajóján. „Mi van a palackban?” – kérdezte a szultán. „Erőital” – felelte Bekri Musztafa. Így! A szultán kért egy kortyot, ugyanígy a nagyvezír is. A szultán felhördült: „Ez bor!” „Az hát” – mondta egykedvűen Bekri. „Hát nem megtiltottam a borivást?” – háborodott fel a szultán. „Na és ki vagy te, hogy bárkinek bármit megtiltsál?” – jött ki a sodrából Bekri is. „Én Murad szultán vagyok, ez itt pedig Bajram, a nagyvezír!” „Na gyerekek, nektek kellett volna megtiltani a borivást! Egy kortyot ittatok csak, és máris a szultánnak, meg nagyvezírnek képzelitek magatokat. Még egy kortyot adnék, te azt hinnéd úristen vagy, te meg, hogy az ő prófétája.” A szultánnak tetszett az egyenes beszéd! Ahelyett, hogy fejét vette volna a nagyivónak, meghívta palotájába, ahol Bekri bevezette őt a borivás élvezetének tudományába! És megtanította nevetni is. Bekri halála után a szultán jókedve is odalett.

 

– Miért foglalkoztatják ezek az „isten bolondjai” figurák?

-Mert nem pontosan tudtam, hogy miért is van rám szükség a Csíksomlyói Passióban. Miért hív meg a darabba Vidnyászky Attila? Miért várja el tőlem, hogy a Golgotán a magam bolondos meséit szinte úgy adjam elő, mint máskor… mint akárhol? Ezt kellett valahogy tisztáznom. Hazug Pista, Okosbolond Jóska tréfáival a fülemben körülnéztem a világirodalomban, Shakespeare drámáit olvastam végig, angol, olasz, francia udvari bolondok után kutatgattam. A vándorút végén a feketelábú indiánok „szent bohócai”, majd Pál apostol jött szembe: „Ha valaki láttatik magának bölcsnek lenni tiköztetek e világon, bolond legyen, hogy bölcs legyen. Mert e világ bölcsesége Isten előtt bolondság…” Shakespeare drámáiban is kulcsfigura a bolond, kíméletlen igazságokat játékosan mondat vele ki. Jó vegyület!

 

– Mit tud a bolond, amit nem tud a bölcs?

– A bölcs ember az életben is, de főleg a színpadon sokszor az unalmas ember fogalmát meríti ki. Gőg jár a bölcseség nyomában, ez pedig elviselhetetlenné, magányossá, sértődötté teszi. Az udvari bolond nem hiú. Anti-udvaronc, nem tud hízelegni. A bolond figurája – nem törődik senki véleményével. Pontos ítéletei, váratlan szúrásai olykor előbb nevettetnek, később ejtenek csak gondolkodóba. Ez is milyen jó sorrend! Úgy, mint az „okosbolond” Barát Jóska sziporkái nehéz időkben, Gyergyóalfalun. Egyszer az 50-es években, a milicista ráförmedt, hogy ha őt az úton még egyszer meglátja, a szamarát elveszi. De jó nekem! – így Jóska bá, legalább lesz egy ilyen milicista vejem, mint maga. Ezért a nem veszélytelen bolondozásáért olyan hálás a gyergyai nép még ma is! Mesélik, színezik, csiszolgatják a történetet. De érdemli is, mert kutyaidőben, mikor ilyenért nem kis árat fizettek, a közösség becsületét szerezte vissza. Szegénysége és bolondossága mentette meg. Egy kicsit – na, megint a törökök – olyan, mint Naszreddin hodzsa. Neki is a fedezéklova a kopott szamara és a bolondossága volt. Ammögül nyilazta élceivel e világ bűneit, gonoszságait. Isten bolondja volt ő is.

 

-Naszreddin is valami új korszak?

-Új is régi is. Az egyik első mesében rögtön kedves régi témámmal, a feje tetejire állított világgal találkoztam. Ebben a mesében azt mondja Naszreddin az ácsnak, hogy a padlódeszkát a mennyezetre, a mennyezetit a földre szegezze, mert nősülni fog. Ezt persze meg is kellett magyarázza a csodálkozó ácsnak. „Ha asszony jön ide, úgy is fenekestül felforgatja a házat, hát akkor nem olcsóbb így?!”   Érdekes az is, ahogy hodzsa az ölembe hullott. Görög mitológiából és népdalokból állítgattam össze egy műsort. Eközben ismertem meg egy kitűnő török zongorista-karmestert, Alpaslant, akinek édesanyja isztambuli bizánci görög, édesapja pedig török. Ő javasolta, hogy egy rajzfilmsorozatban a hodzsa hangja én legyek. Így, a Kedd stúdió felkérésére ötvenhárom Naszreddin mesét rögzítettem. A filmek már láthatók. Ezt megint nyereségnek érzem: jól meg kellett merítkeznem ebben a különleges világban. Persze magyar idegekkel, magyar szemmel-füllel.

 

– Járványos időkben jobb is ebben merítkezni. Hogyan teltek a bezártság hetei?

– A rokonságban volt betegség, a legidősebb ugyan nem kapta el, de ott maradt a kérdés, hogy mi legyen vele: a testére vagy a lelkére vigyázzunk a dédi mamának?  Ha elszigeteltük, a lelke gyengült, ha felkerestük, akkor meg izgulhattunk: csak el ne kapja! Legszebben a dédunokák vizsgáztak. A lakótelepi, földszinti rácsos ablak elé virágokat rajzoltak a betonra, dédimamának. Én sokat kirándultam, bicikliztem.

 

– Mi lett az előadásaival?

– Meg lehet nézni a naptáramat: minden áthúzva, átnyilazva. Na, de hát ilyen a másé is. Amiben nekem újat hozott a karantén, hogy a legkisebb fiam okos telefont adott a kezembe – tessék, mesélj, ne lógasd az orrod! Kezdtem mondani, mint máskor, de még levegőt se vettem, Marci fiam már intett, hogy elég, hagyjam abba. Túl hosszú. Iskolapadba nyomott. Meg kell tanuljam a rövid, csattanós műfajt. Az új világ hamar tovább görget.  Nincs idő pitemonyázni – ahogy Beteszi Gyuszi bá mondta volna a kunhegyesi kocsmalépcsőn felkapaszkodva, záróra körül. Derűs, vidám, biztató meséket vártak tőlem. Hamar világos lett előttem, hogy főleg a magukra maradtaknak, a szorongóknak postázom én akaratlanul is a mondanivalómat. Gyámolításnak szántam mindet. Ekkoriban ragadt meg bennem Rosaline intése gróf Bironhoz (Shakespeare: Felsült szerelmesek): „…Tizenkét hónapig minden napon csak néma betegek közt forgolódj, csak hörgő nyomorultakhoz beszélj, és azon légy, hogy sziporkázó eszed mosolyra bírja az aléltat is…” Biron erre: „Egy év! De bárhogy lesz is, meg nem árt, tréfával öntöm el az ispotályt!” Palackpostá-nak neveztem ezt a kis filmsorozatot. Az elmúlt hónapokban ez lett az egyik legkedvesebb foglalkozásom, van már állványom is, magammal hurcolom mindenhova. Egy-két tréfát az ispotályablakba tenni, ezt szeretném most.

 

– Kirándulni is jár vele?

– Fölmegyek a Pilisbe, egy-egy gondolatot kiviszek magammal. A kedves történetek persze ilyenkor is gyűlnek. Egyszer pl. a fejemet kerestem egy kalotaszegi mesében, stúdióm az erdő volt akkor is, madarak szóltak, mikrofon egy kidőlt fán…

 

– Ilyenkor hangosan beszél?

– Ennél a résznél muszáj volt: „Hun vagy ídes fejem, merre csáforogtál, huva kámforogtál?! Ídes nyelvem, drága szemeim, huvá lettetek, hóóó?!” Na, épp akkor jöttek a futók! Azok annyira meglepődtek, hogy megfordultak, elszaladtak. Meghallgatnám őket, milyen volt egy erdei alakkal összefutni, aki már hajnalban a fejét keresgéli.

 

– Ezt ilyen elszántan lehet csak csinálni?

– A mese elkezdésére kell néha elszánni magam, utána már mozdul az magától. Én bezárt szobában is szinte ugyanúgy elmondom a mesét, mint a közönség előtt. Persze nagyon jól esik, amikor figyelnek rám, nevetnek. De hát most ebbe nem akarom beleélni magam. Most még a kamerával kell barátkozzak.

 

– Ilyenkor kinek az életét éli?

– A magamét a mesehősök bőrébe bújva. A magam lelkét fúvom beléjük, és az ő életüket élem. 

 

-Alkalmas bármilyen helyzet mesemondásra?

-Az igazi ének- és mesemondóra, akire rámaradt egy nép mesekincse, énekei, legendái, az onnantól, amerre járt, tartozott azzal, hogy elmondja eldalolja, továbbadja. A tuvaiak egy meséjükben azt állítják, hogy amelyik mesemondó, bármilyen helyzetben, kérésre nem mond mesét, arra a mesemondás szellemei fát döntenek, sziklát gurítanak, megáradt patakkal vitetik el. Mikor videóra vettem ezt a mesét, olyan fát sikerült filmeznem, ami, ha kidőlt is, újra hajtott… sziklát is olyat, hogy az szinte bármelyik pillanatban ledőlhetne, még is áll… és a filmecske végén a patak is – szépen folydogál medrében.

 

– Szóval így menti a bőrét. Harminc év után először munkahelye is lett: ősz óta a Nemzeti Színház társulatának a tagja.

– Vidnyánszky Attila meghívott a Csíksomlyói passióba, ahol tulajdonképpen a magam figuráját hozom. De arra is szerződtünk, hogy tartsak önálló énekes-mesés műsorokat. Havonként legalább egyet. Csak azért, mert a mesevilág a legutóbbi időkig falun maradt fenn, és becsülete a szellemi elit szemében csekély volt, nem azt jelenti, hogy ne hordozna fényes igazságokat, és ne lehetne költői erővel és sikerrel megszólalni. Ebben az énekes mesemondó műfajban Vidnyánszky meglátta az egyszemélyes színházat – ezen a hídon át érkeztem a Nemzetibe.

 

– Akkor mostantól szöveget fog biflázni?

– Nem leszek színész, nincs hozzá érzékem, se iskolám. Én csak azt tudom elmondani, ami az enyém lett – hosszú idő alatt. A mesének menet közben szerzője is vagyok, sőt a bizonytalanságot szoktam fölvinni a színpadra. Az nekem kedves kollégám, olykor rendezőm.

 

-A Nemzeti Színház felkérte, hogy legyen házigazdája az online ádventi adásnak.

-Egy ádventi népszokást gondoltam a mi helyzetünkre alkalmazni. A hagyományban a karácsonyi asztalra (ez volt a neve) föltettek mindent, ami fontos volt, s azzal a gazdák jót kívántak maguknak és környezetüknek. Diót, hogy ropogós jó egészség legyen, búzát a termésért, sót a tartós családi békéért. Ostorral kerítették az asztalt, hogy a vagyon egybemaradjon, a jószág. Az asztal alá szalmát hintettek, úgy várták a szent családot. A szent idő ezeket a tárgyakat szentelménnyé emelte. Ennek a karácsonyi asztalnak mintájára készül a mi adventi asztalunk hétről hétre: a társulat tagjai egy-egy asztal mellett elmondott emlékkel, odatett kedves tárggyal megmutatják, ilyenek vagyunk, így gondolkozunk ma, 2020 Ádventjén. Azt remélem, amikor meggyullad a negyedik gyertya, és végignézünk adventi asztalunkon, az nekünk a békességet, a rendet jelenti majd, a sokféle tárgy pedig egymásra emlékeztet minket.

Az eredeti cikket ovashatják: itt

← vissza a cikkekhez