Látni a szavakat magunk előtt

Kontha Dóra
Magyar Hírlap
2011.március

A mese, amikor hazudik, akkor mond igazat, és amikor igazat mond, akkor éppen játszadozik az igazsággal – véli Berecz András. Az énekes, mesemondó, népmesegyűjtő, folklórkutató és előadóművész szerint ez a műfaj a képtelenségekre keres válaszokat, az egyszerű jelenségeket pedig képtelenségeknek fogja fel, ha éppen úgy hozza a kedve.

Miért szeretjük ennyire a meséket?

A mese az emberiség közös nagy kincse. Amióta az ember a nyelvét fel tudja emelni, azóta mesél, szavakkal rak rendet a világban, keresi a helyét a világban. Az ember szereti a mesét, mert szereti saját magát. E nélkül nehezen él. A mesemondókat is valószínűleg azért szereti, mert a saját nehézségeit hallja viszont a legemberségesebb formában, eltávolítva önmagától, „laboratóriumi környezetben”. A mese medvébe, macskába, királyba, szegény legénybe helyezi hallgatóját, legtöbbször öntudatlanul, ezért egérutat kap a hallgató. Nem kiáltja, hogy te bűnös, lusta, gyenge akaratú vagy – olykor nem is tudhatja hallgatójáról – hanem mindezeket távoli történetbe helyezi. Szépen becsomagolja, átköti. Hogy vihesd messzire. Úgyis otthon bontod ki, mikor magad vagy. A mese sokszor a valóságot képtelennek mutatja, az egyszerű, magától értetődő jelenségeket pedig képtelenségeknek fogja fel, ha éppen úgy hozza a kedve. Mikor hazudik, akkor mond igazat, és amikor igazat mond, akkor füllent. Tanít, kacagtat.

Gyerekkorában volt kedvenc története?

Voltak, azok mind a családról szóltak. Nagyon tetszett, amikor az édesanyám, arról mesélt, hogy hogy volt Kunhegyesen, és az is, amiket az édesapám mesélt, hogy hogy volt Sőregen. A kunhegyesi történetek általában Tanka Gábor köré épültek, aki a nagyapám volt. Ő mértéken felül szeretett mulatni, tehát egy nap legkevesebb öt kocsmát is megtaposott, onnan pedig új dalokkal tért haza. Általában hajnalban, azon az útvonalon, ahol az özvegyek halottaiknak ételt tettek ki az ablakba. A kunhegyesi pásztorok, kupecek, kocsmások, kártyások és a nagyapám az én nyiladozó szememben félistenek voltak, egy-két méterrel a föld fölött közlekedtek. Ők, amire ráemelték a szemüket, annak kevés volt hátra. Hű, ez kedvemre való volt. Édesanyám királyfis történeteket nem nagyon mondott, viszont sokat figurázott, emberek beszédét, nevetését kitűnően tudta utánozni. Televíziónk sohasem volt, ez volt a fő műsorom.

Hol és hogyan gyűjti össze a meséket, amiket előad?

A legszebb gyűjtés, amikor személyesen találkozok egy jól beszélő, jól mesélő emberrel. De nem is mindig mesélőktől gyűjtök. Egyszerűen csak szeretem hallgatni az embereket. Gyűjteni nem csak híres mesélő embertől lehet, elég egyszerűen utazni és hallgatni a sok embert. Felkeresni a magyar nyelvterület peremét, ahol még hallani valami érdekeset. Sokszor persze a romlás jeleit is. Múltkor Resicabányán, szórványban hallottam, hogy „az nem feliskalázott magos doktor, hanem csak egy egykezi munkás ember” Építkezéseken, buszon, itt-ott a fővárosban is olyan vidám és gyökeres beszédek röppennek fel, hogy lehetetlen nem oda hallgatni. A másik gyűjtési terület a könyvtár. A papírra odanyomva, szép fekete betűkkel hallgatnak csendesen a nagyszerű mesék. Jó lehetőségnek tartom ezeket levenni, megtanulni, esetleg, ahol tűri, vagy érte kiált, élőbeszéddel megoltani, életet lehelni beléjük.

A mese-trend hogyan változott az elmúlt években? Milyen mesére van ma igény? Ebben a sok szempontból számítógép uralta korban létezik még olyan, hogy hagyományos mesemondás?

Nincs televízióm, nem tudom. Azt sejtem, hogy a mese műfajt nem érnek rá kihasználni. Az esemény hasra esik a nagy sietségben.

Mit tarthatunk a magyar mesék jellegzetességeinek?

A mesékben egy-egy nép jellegzetes tulajdonságai sorakoznak. Emmellett az is igaz, hogy a világ népei és meséi nagyon hasonlítanak egymásra. Akárhová születik valaki, nagyjából hasonlóképpen látja és láttatja a világot. A kis különbségeket pedig érdemes félteni és szeretni. A biológusok tudják, hogy a különböző egyedekre nagyon kell vigyázni. A mesék olyanok, mint különleges egyedek a fajok és fajták között. Ezért szoktam néha magamban természetvédelmi területnek nyilvánítani a meséket, a mesevilágot. Abban a megszürkült, csökevényes nyelvben, amit a világvárosok használnak, jó, ha egy-egy jelenséget valaki szokatlan szemszögből ragad meg. Az ember szemit nyitja fel. Alig van olyan mese, ami más népnél ne lenne meg, és természetesen minden népnek van olyan meséje, ami csak az övé, helyesebben, amit nemzetéből valaki egyszer mesegyűjtő előtt mondott el.

Életkori sajátosság szerint hogyan oszlanak fel a mesék? Vannak univerzális mesék?

A gyermekmese, mint fogalom, későn alakult ki. A mese régen valamikor felnőtt műfaj volt. A felnőttek meséltek esténként egymásnak, amelyik gyerek pedig fennmaradt az hallotta, amelyik nem, az nem. Az én legkedvesebb meséimen pl. a gyerekek igen jókat rohangálnak.

Milyen mese való ma egy gyereknek?

Ezt nehéz megmondani, de olyan mesét, amelynek az egyik mondatából nem következik a másik, kár a gyereknek mondani. Bonyolultabb, összetettebb, esetleg homályos meséket, amiket még maga a mesemondó sem tisztázott magában, nem érdemes. A gyerekek, főleg a nagyvárosi gyermekek ezt nem viselik el. Egyébként a városiak türelmetlenebbek. Valószínű, hogy ezt is megtanulták a felnőtt világtól. Meg lehet azt tanulni igen korán. Falun kétszáz gyereknek tudtam úgy mesét mondani, hogy egyszer sem kellett rájuk szólni, ne verekedjenek, ne beszéljenek, és hogy üljenek le a fenekükre. Van egy új anyuka-típus, szintén inkább nagy városokban, akinek eszébe sem jut csitítani a hangos gyermekét. Nem számít, hogy senki nem hallja a mesét. Sérülékeny műfaj ez, ha egy mondat elugrik, szinte ugrik az egész. De ugyanakkor meg nincs fontosabb közönség, mint a gyermek. Ha elhív egy szervező, akkor fel szoktam neki sorolni tíz pontban, hogy miért nem vagyok jó gyermekek elé. Ha ezek után még azt mondja, hogy mégis menjek, akkor elmegyek és tízből egyszer sikerülni szokott valamilyen isteni csoda folytán. Kilencszer pedig csodálatos pofára esés az egész. Olyankor a szervezők haja égnek áll, hogy mit rontottak el, a gyerekek jót szaladgálnak, én pedig egyre halkabban beszélek. Azt szeretem, ha kizárólag a szavaimat küldhetem csatába. Ahhoz, hogy teátrális gesztusokkal erőmön felül hadonásszak, bukfencet hányjak, nem sok kedvet érzek. Bár a szent cél érdekében lehet, hogy egyszer ezt is megtanulom.

Milyen érzés friss Kossuth-díjasnak lenni?

Jó. És az is nagyon jó, hogy a népdal és a mese ekkora figyelemnek örvend.

Hisz abban, hogy úgy ahogy a legtöbb mesében, az életünkben is a végén minden jóra fordul?

Ami a Teremtőnek jó, az lesz.