Szegen csengő

Ezen az estén Berecz András és barátai a Nagykunság lelkét – azon belül is főleg a pásztor emberét – idézik meg. A kun ember magas lóról ejtegetett, olykor vastag, de mindig költői erejű tréfáit, lelke, esze és teste járását. Most is mint általában Berecz műsorain a mókát, meséket, nagymondásokat, „tódásokat” énekkel, muzsikával, tánccal fűzik össze. Úgy, hogy egyforma súlyú legyen mind, egy se üsse agyon a másikat. Mérték és játék a lelke mindnek.

 

„Nagykunságban itt-ott idősebb atyafiak a szív betegségeit „szívelégedetlenségnek” mondják. E szóalkotás szerint a szív olykor elégedetlen. Nem csak elégtelen. Akár gazdájától függetlenül is az. A gazda még poharazva-pipázva barátok közt bólogat, a szív, bent, egymagában már a fejit csóválja.

A tatár kánokat, keresztény királyokat szolgáló kun embernek — idegen földön — lehetett baja elég. Pásztorságban, katonaságban, örök futásban testét füvekkel, szívét-lelkét dalaival gyógyítgatta. Megállás nélkül. Majd tapasztott, meszelt, templomot emelt, harangozott, tíz gyerekkel kapaszkodott a tájba. Aztán megadta Attamaz (Atyánk), hogy Magyarország földjén a gyógyvizet is megismerje. Nyugdíjas hollandok, vidám németek közt egy-egy régi öregje ma is fürdik a jó bereki hővízben szívesen. Biciklijét büféhez támasztja előbb. Időz. Prüszkölve mos arcot. Lassan a forró vízbe merül. Amit dúdol szomorkás, de a szive örül.

Kedves Kíváncsi! Hajolj közelebb hozzá, hátha ükunokája annak a szekeres kunnak, aki egyszer bécsi hadmérnököt is hordozott a határban…