Színpad a világ felett

Beszélgetés Kornya Istvánnal
ÚJ EMBER 2019.

„Mekkorát lépett a világ, s milyen tréfákat űz velem az idő. Én Csíksomlyóba azért jöttem egykor, hogy kérdezzek, hallgassak, gyűjtsek, és most én üzenjek azoknak, akiktől tanultam a szavakat, a dalokat? Ez volt a legfelkavaróbb érzés!” – mondja Berecz András a Nemzeti Színház Csíksomlyói passiójának csíksomlyói bemutatójáról, amelyről gazdagon illusztrált album jelent meg a közelmúltban. Az előadásban a Vándort alakító művésszel nemcsak kötetben megörökített augusztusi előadás élményéről, hanem az ünnepről, egy ferences kollégáról és az Úristen lelkébe tett pillantásról is beszélgettünk.

 

Hogyan élte meg ezt az egyszeri eseményt: a Passió előadását a Kissomlyó és Nagysomlyó közötti nyeregben. Azon a helyen, amely a magyarság egyik legnagyobb találkozóhelye a pünkösdi csíksomlyói búcsú alkalmával.

– Nemcsak az esemény volt megindító, már maga a hely is az. A régi világban az volt nagyon fontos a csíksomlyói búcsúban, hogy ez a hely Magyarország határán volt, és még innen kifelé is éltek magyar ajkúak, a moldvai csángók. Otthon az ő lelkükkel nem volt pap, aki anyanyelven foglalkozzon, itt Somlyón igen. Otthon, több évszázada tartó megaláztatásukban azt tanulták, hogy anyanyelvük az ördög nyelve. Sokan nem tudják. Ezt egyébként elhallgatni, drámáinkban, filmeinken, történelemkönyveinkben átsiklani efelett felelőtlenség… bűn, a magyar szellem csonkasága. Képzelhetjük, hogy esett és hogy esik nekik ide eljönni, ahol szép énekeik miatt utat nyitnak nekik, gyönyörű, díszes énekeiket méltósággal és olykor büszkén is – énekelhetik. Ha nem lett volna vonzereje a csíksomlyói ferences szellemnek, akkor talán a csángók már felszívódtak volna. A somlyói búcsú tehát nyelv-, kultúra-, nemzet-, tehát emberi méltóságot megtartó erő, és találkozási alkalom is. Egykor is az volt, ma is az. Somlyóra megy valaki, ezt megfontolnia érdemes. Ez tán még a „levegőben is benne van”. Tökéletes templom a természetben. A somlyói előadás színpadi életem egyik legnagyobb élménye volt. Nem is előadás közben fogtam én ezt fel, hanem inkább nekikészüléskor és a darab után, abban a kirobbanó boldogságban, amiben elvegyültünk: előadók és közönség! Pezsegtünk, lubickoltunk.

 

Azt mondja: életem legnagyobb élménye volt. Az emberben bujkál a kisördög, hogy nem túl nagy szavak ezek.

– Ehhez hasonló nem volt az életemben. Az volt az eszembe, mekkorát lépett a világ, milyen tréfákat űz velem az idő. Azért jöttem valamikor – s még most is – hogy kérdezzek, hallgassak, gyűjtsek, merítsek, és most tessék, gyűjtsetek a gyűjtőtől, pohár vizecskémet töltsem a kútba, forrásba…! Jó harminc évvel ezelőtt kezdtem Erdélybe járni. A moldvai csángók közé, Gyimesbe, a háromszéki havasok csángó telepeire, aztán a somlyói búcsúra, mikor még több volt a megfigyelő, mint a búcsús. Akkoriban figyeltek, bujkálnom is kellett, s tessék, most egyszer csak ott állok nyeregben, a színpaddá lett hármasoltár előtt, hogy kedves, boldogító hánykódásaim értelméről számot adjak.

 

Egyszeri alkalomnak szánt előadás mottója ez volt: a Csíksomlyói passió hazatalál. Belülről hogyan érezte: sikerült ünnepet szerezni?

– Mélyen átéltük ezt – azt hiszem – egytől egyig a közreműködőkkel. Mindennap ilyet nem lát a monitoron, függönylikon át leselkedő színpadi ember! Ahogy a völgyből, a város felől, meredek lejtőn kapaszkodik fel a közönség, idősek is, hogy Jézust a Koponyák hegyére felkísérjék, lelküket emeljék. Nincs ruhatár, fotel, függöny, gong, van pázsit, felhők, csillagos mennyezet, körbe villámlik minden felől. Színpad a világ felett! Utolsó sorokban, fenyők nyújtózkodnak, az éneket a hegy veri vissza! A finn templomépítészet álmodott hasonlót majd száz éve – pap mögött üvegfalon át nyíresek, oltár mögötti sziklából forrás fakad, s hasonlók. De hát ez itt minden képzeletet felül múl. Sok erőt adott ez nekünk is.

 

Nevezhetjük ezt ünnepnek?

– Igen. Több volt, mint előadás. Egyébként pusztán a téma is azzá tette. Ünnep volt – a nézőknek és nekünk is. A ferences rend példaképe assisi Szent Ferenc, aki az isteni jelenlétet Krisztus fájdalmán keresztül tudta igazán megragadni, ezért volt, hogy a passiót, Jézus szenvedéstörténetét kiemelten fontosnak tartották. Ha a másik embert szenvedni látom, az nekem is fáj. Ha az Úristen fia szenvedett, abból miért kéne kimaradnom? Báránykáim, gondolhatták a régi ferencesek, egész nap a földet túrjátok, megmaradáson, gyarapodáson töritek magatokat, hát mivel tudnánk titeket ebből valahogy kiragadni. Próbáljuk meg a passiót! Ennél húsbavágóbb történet nem nagyon létezik. Hamlet szájára adta Shakespeare mester: „Hallottam én, hogy nagy gonosztevőt / Szinházban a csupán költött darab / Úgy meghatott lelkéig, hogy legottan / Önként feladta bűnös tetteit; / Mert, nyelve nincs bár, a gyilkos merény / A legcsodásabb szerven tud beszélni. / Most, e színészek által, az atyám / Megöléséhez hasonlót játszatok / Bátyám előtt: lesem minden vonását; / Lelkébe nyúlok az elevenig.” Valami rettenetes – a gyilkos merény – megmutatása indítja meg a nézőt, és a ferencesek kérdése is ez, hogy tudnak lenyúlni a lélekbe az elevenig – hát a passióval tán legjobban, színház ez bizonyos értelemben. A passió volt az ünnepek ünnepe errefelé. És ezért hiszem, hogy Somlyón a mi előadásunk is ünnep volt. Mert hazatalált a ferences alapgondolathoz.

 

A Vándor szerepét alakította, aki meséket mond, régi énekeket énekel, ezzel oldja Krisztus szenvedéstörténetének fájdalmát az előadás során. Vannak az ön által alakított figurának előképei?

– Nyüzsögnek bennem az előképek, jó beszédű, érdekes sorsú énekesek, mesemondók, de emlékeim közt rábukkantam még egy igazi szent emberre is. Arcképe asztalüvegem alatt van legalább harminc éve. Rajta könyvek, elfekvő papírok. Rendrakáskor nemrég újra felfedeztem. Ferences szerzetes volt ő is. Nagymágocson, Békés megyében. Felícián volt a becsületes szerzetesneve, a többi nevét nem tudom. A 80-as évek elején szegediek vittek el hozzá. A Lenin utca 13-ban egy kacagós, szakállas és vastag szemüveges figura fogadott bennünket. Kis háza udvarában mellig ért a gaz, de akárhová léptem, csak bajt csináltam. Fejit fogta, kiabált, hogy nézzem már mit taposok! Kiderült, csupa gyógynövény volt mindenfelé. Életemben ritkán láttam akkora szarkafészket, mint az övé volt, pedig effélében magam is mester vagyok. A házban, a könyvtornyok közt csak libasorban lehetett közlekedni szűk kicsi folyosókon. Az ágyon esőköpeny a takaró. Az 50-es években eltiltották a prédikálástól, az ávósok helybeli suhancokkal is megverették jó párszor. Nahát, ha nem hirdethette az Igét a szószékről, kitalált mást! Bábokat varrt magának szépen! Farkast, bárányt, rókát, medvét! És elmesélte-bábozta az evangéliumot – a piacon! Krisztus urunk kikergette a kereskedőket a templomból mondván, „ne tegyétek az én atyám házát, kereskedés házává.” De arról tud-e Magyarország, tud-e a keresztény világ, hogy valaki a kereskedés házát Atyánk házává tette? Na, így aztán Felicián atya lett az én példaképem. Ahogy a könyvek alól kitekintett, abban a szent pillanatban! És nem is olyan rég!

Ahogy előhívom emlékeimből az alakját, hát történt ott még valami. Már a ház előtt búcsúzkodtunk, amikor a szemközti kocsmából kibotorkált egy ember. Az atya elmondta, hogy ő is tagja volt a verőbrigádnak, aztán évek múlva, mikor nősülni készült, és Felícián már amnesztiát kapott, éppen őt kérte meg, hogy adja össze a menyasszonyával. Mért ne tettem volna meg, mondta Felicián atya, hát nem tudta ő szegény, hogy mit cselekszik. Közben láttuk, hogy a férfi elbotlik, valami virágágyás szegélyébe a fejét is beveri, ömlik a vére, feláll, tántorog tovább, megint elesik, újra feláll… Hát nem szenvedéstörténet zajlott előttünk? Különös, furcsa passió. Valaki bukdácsolt, az útját kereste, esett-kelt, vérét hullatta – vitte a maga keresztjét.

 

Az előadásra készülve a passió-történeteket tartalmazó 18. századi csíksomlyói ferences iskoladrámákat is tanulmányozta. Maga elé tudta képzelni, miként zajlottak ezek az előadások kétszáz éve a gimnáziumban?

–A ferencesek pedagógiai érzékét dicséri, hogy a csíki ifjakat színházi játékkal is tanították. Iskolapadban ülve meg nem érthető, fel nem fogható, amit a maguk szervezte színházzal elértek. Jézus titokzatos alakja érthetőbb, fájdalma is átélhetőbb. Micsoda szép, s olykor tán még vidám munka is lehetett, mikor ezek a fiúk díszleteket építettek, szerepet tanultak. Idővel nemcsak tanárokat, hanem a diákokat is bevonták az éppen esedékes passió megírásába. Milyen egészséges tanári gondolat, hogy a diák az írásból is kivegye a részét. Az eredeti szövegek egyik nagy erénye az eleven, tréfás nyelvi teremtő erő. Főleg, ahol az ördög húzza a rövidebbet. Itt egy-egy jókocsmás, jóverekedő diák is nagyot villanhatott. Olyan is megesett, hogy a közönség cselekvő része lett az előadásnak – ez minden rendezők álma – a Krisztuskínzókat jól meghajigálták göröngyökkel!

 

Az előadásban a Vándor, ha nem mond mesét, ha nem énekel, szemléli az eseményeket. Van kedvenc jelenete?

– Igen, magamban úgy hívom, az Úr evangéliuma. A Biblia röviden intézi el a dolgokat, nem pszichologizál. Minden történetben ott lappang a lényeg. Az embert mégis sokszor hajtja a kíváncsiság, egész pontosan mi is zajlott egy-egy szereplő lelkében? Az előadásban erre adnak példát Szőcs Géza szövegei. A ferences passiók szerzői is elidőztek a szikár mondatokon, kibontották azokat. Sokszor elképzeltem, ahogy az egykori ferences szerző az Úristen lelkébe is belenéz, fürkészi a fürkészhetetlent. Azt gondolhatta, miként fedhetné fel az Úr tragédiáját, az Úr drámai tusakodását, az Ítélőt, a Teremtőt viaskodva láttatni! Az ilyesmi általában együttérzést, szeretetet vált ki az emberből. Istenről nehéz bármit is tudni és mondani, de mi a magunk kis emberi sorsából ítélve úgy képzeljük, neki se lehetett egyszerű a fiát halálra adni. A szerző ezt a sejtést felnagyította, eljátszott ezzel a gondolattal, és mi ezáltal az Úristen vívódásának a részesei lehetünk. Az Atyaisten, a Deus Pater pört tart az égben, kéri az Irgalmasság, az Igazság, a Bizonyság, Okosság, az Ártatlanság és Ádám, Noé, Ábrahám, Dávid voksát, hátha volna valakinek egy-egy érve ellene. Az, hogy Krisztus keresztre kerül, először a töprengés égi hangján dől el. A mi előadásunkban kicsit szigorúbb hangvételű ez a jelenet – ítéletként hangzik – mint ahogy én hallom magamban. Számomra ez egy apa vívódásának szívszorító pillanata, ami minden előadás alkalmával meghat és magával ragad.

 

A passió Krisztus kínszenvedésének és kereszthalálának története az utolsó vacsorától a temetésig. Hagyományosan húsvétkor és pünkösdkor adják elő, és mi karácsonykor beszélgetünk róla. Az előadás a Nemzeti Színházban összeköti Jézus születését és halálát.

– Erdélyi ismerősök, mikor már tudták, hogy augusztusban fogjuk előadni a Passiót Csíksomlyón, kérdezték: Passiót, ilyenkor?! Ennek nem most van az ideje! Nagyon meg kell becsülni azt a közösséget, ahol ezt a kérdést egyáltalán felteszik. A csíki ember is még tudja, mikor minek van az ideje, a vetésnek és aratásnak, ugyanígy az ünnepeknek… A mi előadásunk azonban nem liturgikus esemény, hanem színház, amely Jézus születését és a halálát is megmutatja, és egy pontban a kettő összeér. Az előbb említett égi pör végén, mikor az Atyaisten halálra adja fiát, felállítják az égi keresztet, én Vándorként – miként a bibliában a pásztorok – fennhangon hirdetem: Megváltó született néktek, emberek! És ekkor mondja a tanácstalan főpap, Annás: „Imé a szűz fogan méhében és szül fiat. És nevezi azt Immanuelnek!” Utána pedig széttárja a kezét hitetlenkedve, és felkiált: De hát jászolban? Ez a mi karácsonyunk botránya, hogy az emberiségnek nincstelen – hatalom nélkül hatalmas és mindenható – királya születik, hogy az embert a legeslegmélyebb sötétségből és szegénységből váltsa meg. Az elesettet sem felülről, hajánál fogva emeljük meg. Mellé kell térdeljünk és szépen alákarolnunk, átölelnünk, s úgy. Akinek világ a trónusa, nem ülhet aranyszékbe. Igazhatalmának istálló és aranyszalma a címere.