Szúnyog a dézsában
Nemzeti Színház Magazin 2019. április
A szép ének a nyelvben, a tánc a lábban lakik-e?
Az ógörög mítoszokból és az újgörög népművészetből merítve a mese, a muzsika és a tánc nyelvén beszél isteni harmóniáról és emberi ösztönökről legújabb, Síp és lant című estjén Berecz András. Kiderül az is, hogy napjaink értékvesztett világában miért érdemes az európai kultúra bölcsőjéhez visszanyúlni.
Honnan jöttek elő éppen most a görögök?
A magyar táncházban sajnos többnyire csak ültem, mert a páros táncot – legalább a lányért – megtanulni illett volna. Az volt az én időm, mikor nótára fordult a dolog. A görög táncház volt az, ahol a székről még én is felkeltem, a sor utolsó, gyengébb láncszemébe belécsimpaszkodtam, és megmozdultam. Igen, talán ez a pontos szó. Mi hátsók, frissen leszerelt katonák, csak úgy lobogtunk! Mint zászló végén a foszlás! Talán itt kezdődött… Vagy tán Thesszalonikiben, a török negyedben. Sétélok, ifjan, kócosan, egyemberes szűk utcák, idős emberek, kérdik, ki vagyok, mondom: magyar. „Magyar?!… Puszkász, Puszkász!” És akkor, ott, holdtöltében, a futballisten glóriájából valami kis sugárka rajtam is megcsillant. Egy-két görög szó után már én magam is érdekes lehettem, mert körbe fogott az egész utca. Az idős pár aztán bevitt az udvarra, elszállásoltak. Lefekvés előtt az öreg fényes piros pizsamájába, fekete papucsába kellett bújjak, a fejem bevizezték szépen, éles választékot csináltak, megfésültek, azt mondták, eddig voltam, aki voltam, „mint valam hippi” de most már görög vagyok, és az ő gyermekük vagyok. Forgattak, nézegettek, ragyogtak. Örültünk egymásnak. Úgy rendezték, hogy ők az udvaron, én bent, az ágyukon aludjak. Azt hiszem itt kezdődött.
Azóta nem is érte görög élmény?
De igen. Tíz éve a műszaki egyetem melletti templomban rendeztek egy nemzetközi mesemondó találkozót, és volt ott három görög leány, akik egymás szavába vágva meséltek. Lázas, kifogástalan színház volt. Persze közönség sehol. Ilyenkor bánom, hogy buborékfúvóknak, hasbeszélőknek nagy szócső, óriás plakát jut, az ilyennek – csak susogás, kertek alatt. Az is a görögök felé sodort, mikor hajós barátaim kivittek a tengerre, és Babus Tóni a hulló csillagok alatt elmondott egy verset Aszklépiádész mestertől: „Szomjuhozónak a hó szép nyáron, a téli hajósnak szép, ha a csillagokon látja, hogy itt a tavasz…” Ekkor már tudtam, hogy nagy a baj. Félkész munkáimnak kezdtem hátat fordítani. Még soroljam?
Igen, még valamit.
Megfogadtam egy moldvai csángó fiatal embert, hogy fesse le a kerítésemet. Beszélgetünk, hová való, ez, az. Kiderült, hogy a falujában jártam vagy húsz éve dalokat gyűjteni. Kérdem, hol élt, merre járt mostanában? Hát Lesbos szigetén élt tizenöt évig. Utolért egy marathoni futó leánykát, aztán családot alapított. Ott, a szigeten. Úgy beszél görögül, mint magyarul. Így került lektorom! Nahát aztán belehulltam a témába. Mint szúnyog a dézsába. Ebből kimászni komoly munka lesz.
Hogy lesz ebből zenés-mesélős est?
A műsor akkor állt bennem össze, amikor az egymásra torlódó görög mesék, zenék összetalálkoztak. Ezt a találkát egyébként még Arisztotelész hozta össze. Ő írja a Poétiká-ban, hogy az isteni harmónia hangszere a lant, illetve általában a húros hangszerek zenéje, amely az embert az ég felé, a jobb, a nemesebb felé tudja emelni; az elemi ösztönöké pedig a síp és különféle fúvós testvérei. Mindkét vágy és hajlam ott lakik az emberben. Hol ez, hol az a hangosabb. Ez az állítás nem csak meghatározta az est meséit, de meg is hangszerelte. Szabó Dániel a lantok, lírák egyik elbűvölő utódján – cimbalmon játszik, Borbély Mihály pedig az embert velejéig megrázó, izgató bakhoszi síp képviselőjén, klarinéton játszik. A mesék többnyire a zene isteneiről, a zene csodatételeiről szólnak majd. A görög hitvilág legendáit pedig úgy mondom el, mint ahogy egyéb, magyar meséimet, és persze saját szűrőmön át. Az esten ókori ivócsészék rajzait, Giorgione, Tiziano, Rembrandt képeit is kivetítem. Az elhangzott meséket ők fogják kiegészíteni, magasba emelni.
És az énekek? Hol találta, hogy tanulta őket?
Régebben is ragadt rám néhány szép görög dal, New Yorkban, a Mikrokosmos nevű görög kocsmában, ahol magyar népzenei koncertet adtunk. Főleg erdélyi népdalokat énekeltem, meg néhány omaha indián nótát. Utóbbiakat egy ottani magyar hölgy, Molnár Basa Enikő másolta át nekem. Ő akkor Washingtonban, a kongresszusi könyvtár népzene-gyűjteményében dolgozott. Ez is milyen szép „véletlen”! Mostani görög dalaimat is régi felvételekről tanultam. Sebestyén Márta indított el néhány szép felvétellel, aztán a világhálón utána jártam, és olyan csemegékre bukkantam, mint pl. egy 1905-ös isztanbuli görög gyűjtés. Jó recsegős fonográffelvétel, de az ének jól kihámozható! A dalok leírt szövegeit Alszászy Judit fordította le.
Akkor a görög mitológia mellett a százéves kútból is merít.
Igen, egy évszázada rögzített dalokat. Olyanokat pl. mint Davelisz betyár éneke. Davelisz a pajtásaival elfoglalt egy barlangot, a katonaság se tudta őt bevenni. Francia grófnő volt a szeretője, titkos járatokon, alagutakon át ösvenyelte, őkegyelme pedig finom vacsorával, jó borral, puha ággyal várta. Kastélyból a barlang felé, jókedvében aztán levágott egy-egy törököt. A nép szívébe fogadta, sok szép dalt költött róla. Ezek alapvetően ötfokú, tehát magyar fülnek sem idegen dallamok! Egy vurlai (ma Törökország) kikötőmunkástól való egyik kedvenc dalom:
A tenger partjáról való fekete követ, Lulám, én szőkeségem,
teszek a fejem alá párnának, én Lulám, áldozati báránykám.
Mert a test minden baja, Lulám, én szőkeségem,
a fejtől ered, én Lulám, áldozati báránykám.
Európa sok szempontból gyengül – érdemes visszanyúlnunk a kultúra bölcsőjéhez?
A magyar műveltségen túl eddig főleg ázsiai népekkel foglalkoztam – miért éppen most sodor valami örvény az európai kezdethez? Akartam? Nem akartam. Benne van a levegőben. Miért pont most jött elő az a szaloniki éjszaka? A világ rohamosan szürkül, két hetenként eltűnik egy nyelv. Európa arcát és akaratát veszti. A búcsúzónak, aki szedelődzködik, valamiért menni akar, még előbb szemébe néz az ember. Marasztalná. Főleg, ha ismeri és szereti. Európát Zeusz rabolta el. De nászukon Európé mellett ott voltak a hórák: Diké, a törvényesség, Eunomia, az igazságosság és Eiréné, a béke istennője. Rablás és törvényesség… micsoda életszag! Egyébként május 26-ra, az európai parlamenti választások napjára jött ki a bemutató időpont, és ez is akaratlan!
Az esten a dalokat, meséket virtuóz görög férfitáncok egészítik ki. Hogy illeszkedik ez a műsorba?
Appelshoffer János és István fiam fognak táncolni. Illeszkednie muszáj, mert a tánc csupa harmónia és szépség. Talán Kleanthész nevű filozófus tollából való az alábbi történet: egy hadvezért, mielőtt kivégezték volna, kitettek a főtérre közszemlére. A nép szerette, köré gyűlt. Egyszer az elítélt énekelni kezdett. Csodálkozni kezdtek az athéniak, mert ilyen szép éneket addig nem hallottak még. Az őr látta, nincs jól, odalépett, és kivágta a fogoly nyelvét. Ekkor a hadvezér táncolni kezdett. Erre egész Athén odajött, mert ilyen szépen táncolni, mint ez a kivágott nyelvű, csupa vér ember, még nem láttak senkit. Észrevette az őr, hogy baj van, odaugrott, karddal a lábába vágott, a hadvezér földre hullt. A tömegből akkor valaki bedobott egy mankót. A hadvezér arra támaszkodva feltápászkodott, és addig táncolt, amíg bele nem halt. A végén azon tűnődik a szerző, hogy vajon a szép ének a nyelvben, a szép tánc a lábban lakik-e? Azon, hogy emberben hol lakik a másokat is éltető, szívet gyönyörködtető szépség, a harmónia?
Sümegi Noémi