Talán a bölcs bolondok
Telefonbeszélgetés karantén idején.
A Józsefvárosi önkormányzat újságában tévedések és pontatlanságok találhatók. Itt olvashatják a helyes változatot:
TALÁN A BÖLCS BOLONDOKRA VAN MOST LEGINKÁBB SZÜKSÉG…
interjú Berecz Andrással
Szerb-Horváth György, Józsefvárosi újság 2020. április 13.
A népdalénekes, mesemondó előadóművészt, ahogy mondani szokás, nem kell bemutatni. A Kossuth-díjas ének- és mesemondóval többek közt arról beszélgettünk, miről és hogyan beszélhetünk mostanság, avagy min nevessünk most a kis családi körökben, vagy épp a világhálón, amikor leginkább a bölcs bolondokra lenne szükség. Miután bejárta a fél világot, énekes mesemondóként, kutatóként, tanárként is, most ő is lekényszerült a színpadról, de így újabb kihívásokra válaszolhat, éppen ezért tanulmányozza Shakespeare udvari bolondjait, akik kimondják az igazságot.
Budapesti születésű, itt nevelkedett. Aztán sokat járta Erdélyt, a vidéket és a világot. Mi nem volt elég a városban, illetve mit talált és tanult a falvakban?
Nem vagyok tősgyökeres budapesti, mondhatnám, kétnyelvűnek születtem. Édesapám egy elzárt, erdőkkel körülölelt felvidéki faluból, Sőregről való, aki a trágyásszekéren tanulta meg a latint, 15-16 nyelven beszélt, vagy 7-8 nyelven fordított, Prágában közgazdaságtant, Debrecenben bölcsészetet, Pesten pedig jogot végzett. De legnagyobb szenvedélye a szabatos magyar nyelv volt. De ha egy „menőbb”, idegen hangzású szót, vagy hangsúlyt hoztam haza, egy perc alatt lecsavarta a számról. Így megtanultam a belvárosi nyelvet, amit az iskolában hallottam, és azt is, amit otthon. Kunhegyesi édesanyám talán csak négy osztályt végzett, így az ő eredetiségét az iskola sem tudta kikezdeni. Mindig nagy figurás, nagy mókamester volt, minden szót élére tudott állítani. Halálig kunhegyesi maradt. Példaképem, mesterem.
Szeretem Budapestet, szülővárosom – de a fülembe egy másik, régiesebb nyelv muzsikált. Édesanyám 43 évesen szült, az ő révén a nagyapám I. világháborús történeteit is ismertem. Egyszer, talán másodikba jártam, órán jelentkeztem, hogy édesanyám még látta az utolsó ősembert. Azt hitték, megint bolondozok! Otthon meg is kérdeztem tőle, mit látott ő? Kiderült, az édesapja fölhozta Budapestre, és elvitte a vurstliba, ahol húsz fillérért mutogatták „az utolsó ősember”-t, akinek „szőrös melle, nagy agyara volt…” Akkor még picit szégyelltem, ma már tetszik, hogy ő ilyen volt. Álom és játék, ez volt a mindene! Bolondos, költő alkat! Autóbusszal mentünk egyszer, rászóltam, édesanyám, ne nézd már azt az embert annyira, mindenki azt nézi, hogy mit nézel. De hát szegénynek tojás van a torkában, se lenyelni, se kiköpni nem tudja, hallgasd csak, hogy kínlódik a beszéddel, fújtat, szegény, hogy sajnálja őt! Mondtam neki, hogy de hát angolul beszél, azok pedig többen vannak, mint mi, magyarok! Ne sajnálja őket, nem annyira rossz azoknak! Így nevetgéltünk.
Sokat kutatott Csíkban, így a csángókat, de olyan elzárt közösségeket is, mint a csuvas. Most, hogy bezártságban élünk (vagy legalábbis kellene), amitől sokan szoronganak, milyen tanulsággal szolgálnak a tapasztalatai?
Azokból a kis, eldugott falvakból, ahonnan akár egész életükben ki sem léptek az emberek, a kerttől a kaszálóig terjedt a világegyetem, nem is vágyódtak el, az nekik nem elzártság. Van, akinek az egész föld is kevés, hogy lásson, mert csak nézni tud. A teljesség érdekes mód kis helyen is elfér. Persze forogtam mozgékonyabb kis közösségekben is, akik különben a fél világot bejárták. Én is világjártas ember vagyok, akkor érzem jól magam, ha mozog alattam a vonat, nézek ki az ablakon, s már dalolok is. Ez most hiányzik, de itt a sok olvasatlan könyv, főleg az emberiséget megvidámító okos bolondokról. A dolog közepében Shakespeare bolondjai vannak, akik emberjavító igazságokat is könnyedén, bolondosan tudtak elmondani, hogy legyen, aki meg is hallgassa. 63 éves vagyok, kezd érdekelni, hogy mi a fenét is csinálok, ki vagyok.
Mennyire lehet humorizálni egy katasztrófa közepén? Vagy ez a megoldás a gőz kieresztésére?
Biztosan régi technika ez, de akkor maradjunk Shakespeare-nél, erről ő tudott legtöbbet. A Felsült szerelmesek-ben Rosaline, mint múzsa mondja a neki udvarló gróf Bironnak, hogy figyelj, ha a kezemet meg akarod kérni, akkor „Tizenkét hónapon át minden napon csak néma betegek közt forgolódj, csak hörgő nyomorultakhoz beszélj, s azon légy, hogy sziporkázó eszed mosolyra bírja az aléltat is… Így kell letörni a gúnyos szellemet, ha elkapatta sok silány kacaj, mely bambáktól bolondoknak kijár. Egy tréfa sikere a hallgató fülében rejlik, nem az élcelő nyelvén fakad. Azért, ha nagybeteg, ki már saját hörgésétől süket, meghallja léha tréfád, rajta, folytasd! Szeretni foglak e hibáddal együtt! De hogyha másképp üt ki, hagyd a mókát!” S akkor a gróf erre azt mondja: „Egy év? De bárhogy lesz is, meg nem árt, tréfával öntöm el az ispotályt.” Húsbavágó, időszerű, szép feladat!
Gál Sanyi bácsi volt ilyen szeretni való, sziporkázó okos bolond, Egyszer a kórházban tovább benn is tartották, vitték az orvosok magukkal vizitre, ő volt az injekció. Az egyik nagy mutatványa az volt, mikor pizsamában megmutatta, hogy vágta zsebre a két kezét, mikor még legény volt, aztán nős emberként, majd pedig öregen. Utána is beszéltek róla, kacagták betegek, orvosok, látogatók, takarítók, szakácsok… Ő mosolyra bírta az aléltat is, tréfával öntötte el az ispotályt.
A családi körökben, annak ellenére, hogy mindenki a neten lóg, a történetmesélés hagyománya újjáéledhet?
Ez az alapkérdés, amit én is felteszek naponta, hogy most mi jön? Egyik fiam Londonból jött vissza, még jó, hogy megálmodtam a határok lezárását, és szóltam neki, azonnal jöjjön haza. A királyi akadémián végezné a negyedik évet, ott sokáig káosz volt, semmit se lehetett tudni, mi lesz, az iskolák még vizsgarendről beszéltek, másnap már lezárták a határt. De most itt együtt ülünk le öt órakor teázni. Csipkelődünk is vele, hogy a mylord Misi teát főz, de hát okos dolog ez is, eggyel több alkalom asztalhoz ülni… az pedig arra hajlamosokat összehozza, összefűzi.
A fiatalok figyelme mennyire köthető le? Az archetipikus mesék mennyire élnek még meg, mit értenek belőle?
Ez is nagy kérdés, nem tudom, hogy hogyan lesz. A világháló hasznos dolog, mi is szerte-széjjel vagyunk, nagy segítségünk. De úgy látom, a fiatalok nagy része ebbe a bűvös hálóba egészen belegabalyodott. Úgy beszélgetni egy egész estén át, hogy egyik történet a másikba kapaszkodjék, s mint egy nagy malom fogaskerekei valami szépet, közös igazat leőröljenek – hát ez egyre ritkább. Akadozva mesélek, ha közben félreszaladnak, üzizgetnek. Ahhoz, hogy lássam magam előtt, amit mondani akarok, ahhoz csendes, nyugodt víztükör kell. Egymásra kíváncsi, nyugodt emberek közt, se szomjas, se éhes nem voltam, úgy éreztem, életem végéig el tudnék lenni így. Na de most egyelőre örüljünk, hogy van, magányos, elzárt emberek sok helyen csak így kapcsolódnak a külső világhoz. A színpadon átlag másfél óra az én műsoridőm, de most, hogy a Facebook lett a színpadom – pár perces. (lásd: https://www.facebook.com/bereczandraseloadomuvesz/) Ennyit tűr meg a műfaj. De hát voltak mindig is ilyen rövid mesék, Esopus, Heltai Gáspár, Fáy András meséi, vagy Naszreddin Hodzsa történetei. Igyekszem megtanulni ezt is.
Nagyobb városokban, civilizált helyeken a gyerekek püfölik egymást, az anyukák beszélgetnek, és én se igen tudok figyelni, ahogy ők sem figyelnek rám. Emlékszem, még a délszláv háborús időkben a vajdasági Temerinben kétszer kétszáz gyereknek meséltem jó hosszan a tornateremben, fűtés se volt, látszott a leheletem. Sokuk körmén láttam, hogy otthon földmunkát is végeznek. Nem kellett figyelemért esdekelni. A mese végén – csönd! Csak egy gyerek tette fel a kezét, és azt mondta: még! Legnagyobb „tapsvihar” tán ez volt életemben.
Szerbhorváth György