Zsigereiben hordozza a mesélés tudományát

A minap Berecz András, Kossuth-díjas ének-és mesemondó a Devecseri Család- és Gyermekjóléti Központ és Szolgálat meghívására, A mese gyógyító ereje-Mese a meséről címmel felnőtteknek tartott előadást a művelődési központban. Színpadra lépése előtt, a művésszel a hivatásáról, a mese üzenetéről beszélgettem.

A népdalénekes, mesemondó Berecz András izgalmas személyiség, kinek közelében tartózkodni igazi feltöltődést jelent. A sokoldalú előadót fiatalkorában a festőművészet is megérintette és jogi egyetemi tanulmányokba is belekezdett.

– A képzőművészethez mindig vonzódtam, gyermekkoromban sokat rajzoltam és dicsértek érte a tanáraim. Egy-egy jó kép előtt sokáig elidőztem. Amíg az a kép nekem nem „beszélt” nem nagyon tudtam onnan eljönni. Mindebből annyi maradt rám, ha mesét mondok képeket látok magam előtt, nem a szöveget jegyzem meg, hanem az eseményeket képek formájában. Ez ad nekem biztonságot, a kép vezeti a szavaimat. A jogi egyetem néhány barátságot adott, azt is inkább a laktanyában, mint az egyetemen, mert oda ritkán tettem be a lábam, s hamar ott is hagytam. Édesapám azt mondta: „Fiam legyél ember. Édesapám, hát, hogy kell embernek lenni? Hát úgy édes fiam, hogy elmégy a jogi egyetemre” A kedvéért megtettem, de hamar rájöttem az a pálya nem nekem való- mondta. Majd a népdalok és mellette a mesegyűjtés, -kutatás felé orientálódott. Pályája elején, az Ökrös és az Egyszólam együttessel szerepelt sokfelé az országban, és sokat Amerikában. Énekesként hamar ismertté vált. Gyűjtött dalokat, meséket többek között a Felvidékről, Erdélyből, Moldvából. Munkássága alatt, számos elismerést kapott, a teljesség igénye nélkül, birtokosa A Népművészet Ifjú Mestere-díjnak, a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztnek, a Magyar Örökség díjnak, Kossuth-díjnak. Ezen elismerések mellett mit jelent számára a közönség szeretete? – A közönség szeretete bátorít, átsegít a nehézségeken. A sikerből volt több az életemben, az segített át nehéz helyzeteken, mikor eszegető, sétálgató, féljózan emberekből kellett figyelmes közönséget faragjak. A népdalnak, népmesének viszont van esélye ilyen emberekkel szembe menni. Nagy a felelősség, mivel az úgymond egyszerű embert,- aki látástól vakulásig dolgozik a mindennapi betevőért – meg lehet, sőt meg is kell szólítani. Az ember, ha felviszi a büszkeségét a színpadra, pórul jár, ám ha leparancsolja a színpadról, megnyerheti a csatát. Voltak ilyen nyertes és emlékezetes csatáim. Az előadás végén ilyenkor a korábbi ellenálókból, rajongók lettek, mert olyat kaptak, amire nem számítottak, megérintette őket a mese. A közönség hálája nagyon nagy támasz. A mesemondónak azt hiszem legnagyobb kitüntetés, ha egy nép, egy nyelvi közösség magára ismer benne. Megérzik az emberek, sokszor vesztes nép becsületét- jegyezte meg a mesemondó kinek munkásságára az évtizedek alatt országhatáron túl is kíváncsiak voltak. Rengeteget utazott és utazik ma is a világban. Hamarosan Dél-Afrikába repül, hogy egy meghívásnak eleget téve elvigye a mese és a magyar népdal gyógyító erejét. Utazásai mennyiségére reflektálva humorosan megjegyezte, amennyi ágyban ő az útjai során aludt, ha azt mind alá gyúrnák, már rég a Holdon lenne. A világban kivívott sikere, hogy a magyar mese és népdal miként hódított meg olasz, svéd, francia, holland, kanadai litván, észt, arab hallgatókat, egy külön beszélgetést is megérne. – A nagyotmondó mesélőkről készült dokumentumfilmemet az észtek lefordították és moziban vetítették. Mesét mondtam tolmácsok segítségével kanadai, észt, francia, holland, olasz, egyiptomi közönségnek is. Észak Svédországtól, le Kairóig, Sierra Nevadatól, Üzbegisztánig, sok helyen megfordultam- mondta. Vajon mi az ízes beszédű, szeretetre méltó, érdeklődő természetű Berecz András titka? Miként bűvöli el történeteivel közönségét? – A mese képes az emberek lelkét megnyitni. A mesterségem egyik legszebb velejárója, hogy előadásaim után odajönnek hozzám az emberek és ők mesélnek. A történetüket hallgatom 35 éve, a kisebbségi, az erdélyi, felvidéki, délvidéki magyarokét, a nyugati emigrációjét, melyek utazásimnak legízletesebb gyümölcsei. A fülemben van, mi a magyar ember öröme és bánata, hogy mit jelent számukra, hogy ezt a nyelvet tudják. Vajon honnan ered a mérhetetlen meseszeretete a művésznek? Hogy lesz valakiből ízig-vérig mesemondó? – Édesanyám, a híres kunhegyesi táncos Tanka Gábor lányaként, olyan szellemi közegben nőtt fel, ahol ajándékba kapta az elbeszélés és a tréfa tudományát. Nagy mókamester, figurás, aki gyermekkoromban minden nap mesélt nekem. De egy óvodai történetet is említhetnék. Volt egy darab, amit előadtunk, emlékszem én voltam a darázs. Meg kellett csípnem a szülőket, a gyerekeket. Olyan csillapíthatatlanul belelendültem a játékba, hogy az előadásunknak már rég vége volt, én még mindig boldogságban úszkálva csipkedtem mindenkit, aki elém került. Ott akkor úgy éreztem, valami nagyon jó történt velem. Az, hogy a színpad, a szereplés, a játék a véremben van, elég korán nyilvánvalóvá vált– mondta a művész, aki külön történetként megosztotta, hogy az eddig megélt 61 éve alatt ő televízióval egy fedél alatt még sosem élt. Úgy véli a tévé, este 19-22 óra között tartogatja a legnagyobb attrakcióit, így, ha az ember naponta ez idő alatt a képernyő előtt ül, a legszebb dolgokból marad ki. – Ugyanis amikor a test elfárad, a lélek még nyújtózna egyet. Szülő és gyermek kapcsolatánál ez különösen így van. Este lefekvés előtt, annak a gyermeknek a félhomályban még jár a simogatás, a beszélgetés, amikor ő elmondja mi történt vele aznap. A gyermeki lélekre még vár egy mese, néhány történet, a nap lezárásaként. Ez szinte fiziológiai kérdés. Egy olyan szövetség, szülő és gyermek között, mely láthatatlan de elszakíthatatlan lánccal fűzi őket egybe – fejtette ki gondolatait Berecz András, kinek életébe pár éve új műfajként a színház is megjelent. –Amikor a Nemzeti Színházból Vidnyánszky Attila, a Csíksomlyói passió rendezője felkeresett, hogy vegyek részt a darabban, úgy gondoltam, bennem nincs alázat, nem vagyok színész, én a magam írója és rendezője vagyok. A színészek hajlékonyak, én pedig olyan vagyok, mint a porcelán, török. Attila mégis meggyőzött. Magamat játszom az előadásban, a darabban szereplő dalokat, meséket magamnak állítgattam össze, magam csiszolgattam, alakítottam. Van benne saját szerzemény is. Azóta elővettem Shakespeare mestert, eddig vagy kétezer oldalt olvastam, jegyzeteltem belőle, járom az „iskoláját”, ez utóbbi időben legnagyobb örömöm. Drámáiban sok színház-allegóriával találkoztam, melyekben elbújtatva a színház műfaj legbenső lényegéről, világgal való viszonyáról, titokzatos nyelvéről és lehetőségeiről ír, azon tűnődik. A vihar című művében a sziget a színpad, a színház szinonimája, ahová csak hajótöröttek jönnek. Ezutóbbi maga a tisztelt publikum volna. Ezen a csodálatos elvarázsolt szigeten, tehát a színházban, a hajótöröttek mind magukra találnak. Ez a katarzis, amit a jó színház ígérhet kedves, fotelban ülő hajótöröttjeinek. A sziget csodatévő, mindenkibe belelátó varázslója, maga Shakespeare, így búcsúzik a színpadi, „vad” léttől, a színháztól:

„Tapsoló kegyes kezek

Oldozzák meg bilincsemet,

S a szívből szálló sóhajon

Repüljön célba jó hajóm…”

 

A közönségnek ez a bizonyos szívből szakadó sóhaja valóban vitorlát tud dagasztani, tapsnál is beszédesebb, édesebb